A KEK-döntős csapatunk támadójával, Szabó Ferenccel beszélgettek születésnapja alkalmából.

Úgy tudom, szülővárosában, Celldömölkön él. Hogyan telnek a hétköznapjai? Régen nagy zsugás volt, ultizik még?
Úgy élek, mint egy nyugdíjas, úgyhogy a kártyázás még hetente néhány alkalommal belefér a régi haverokkal. És igen, ultizunk.

Megismerik még a „Centert” az utcán?
Néha igen, és jól is esik.

A Haladás vagy a Ferencváros mérkőzésein megfordul?
Nem, pedig kapacitálnak. A Fradiban is rendesek, Pogány Laci is nógat, hogy Ferike, egyszer gyere már el!

És miért nem megy el a Groupama Arénába?
Vonattal közlekedek, nekem egy bajnoki megnézése kétnapos program lenne.

Karrierje kezdetén Szombathelyen Palicskó Tibor vette a szárnyai alá, aztán Győrben, majd újra a Haladásnál ismét dolgoztak együtt. Nem volt könnyű ember, az MTK futballistái puccsot kezdeményeztek ellene. Ön hogyan jött ki vele?
Nagyon jól! Ő tett fel a magyar labdarúgás palettájára. Éppen az ominózus eset után lett edző Szombathelyen. Amikor meglátott, egyből a középcsatár posztot álmodta meg nekem. Győrbe pedig kimondottan a személye miatt igazoltam. A győriek Szokolai Laciért cserébe három játékost kértek a Fraditól, Palicskó ragaszkodott hozzám, így Nérey György és Onhausz Tibor mellett engem is odaadtak.

Nem volt rossz döntés?
Sérülésekkel bajlódtam, ráadásul egy csónakházban külön éltem a családomtól, s bár a Fradi megígérte, szerez lakást, nem jött össze. Szokit pedig az én helyemre igazolták. Jólesett Palicskó bizalma, mentem.

A Haladásnál szó szerint imádták, Szombathelyen a fiatalok olyannyira megbecsülték, hogy KISZ-alapszervezetet neveztek el önről.
Én is szerettem a Haliban futballozni. Mondjuk nem lehetett rám sütni, hogy mozgalmi gyerek lennék. Volt, aki a fejesek közül azt hitte, valami régi komcsi lehetek, de aztán mondták neki, nem, a csapat centere vagyok. Ráírták a KISZ-naplóra, hogy Szabó Ferenc.

Amikor Budapestre került, Ebedli Zoltánnal, Törőcsik Andrással nemcsak a meccseken voltak jók, hanem a „harmadik félidőben” is odatették magukat. Rengeteg konfliktusa származott ebből Dalnoki Jenő edzővel. Milyen volt a viszonyuk?
Leegyszerűsítve a következő: ő üvöltött, a játékosok bólogattak.

Azért a Fradi 1975-ben KEK-döntős volt, rá egy évre megnyerte a bajnokságot és az MNK-t. Csak volt valamilyen varázsa.
Szakmailag semmi különös, egyvalamiben viszont kiváló volt: csapatot csinált a sok fiatalból. Összekovácsolt minket. Ezzel nem is volt baj, de amikor már jó néhányan, Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli, Magyar Pista, Rab Tibi bekerültek a válogatottba, nem vette észre, hogy felnőttek a gyerekek. Ugyanolyan sprőd maradt, mint annak előtte.

Ha már a válogatottat említette: ön miért nem játszott a legjobbak között? Baróti Lajos volt a szövetségi kapitány és csapatot épített az 1978-as argentínai világbajnokságra. Elkelt volna egy gólerős csatár…
Erre mit mondjak? Lajos bácsi nem adta meg a lehetőséget. Szinte mindenkit kipróbált, de engem nem. Pedig a gólképességemben rejlett a tudásom.

Nézve a felhozatalt a támadókból, voltak bőven: az Újpestből Fazekas László, Nagy László, a piros-kékeknél Várady Béla, Izsó Ignác, Kovács István.
Baróti idővel a fradistákat, Pusztai Lacit, Ebedlit és Magyart is mellőzte, Bálint Lacit nem hagyhatta ki, mert a legjobb centerhalf volt, Nyilasi pedig berobbant, kihagyhatatlan lett.

Ha ennyire kilátástalannak ítélte meg a helyzetét, hogyhogy nem hagyta el az országot? Az akkori szóhasználattal élve, sokan disszidáltak, az önnel azonos évjáratból az újpesti kapus Tóth Zoltán és éppen az ön csapattársa, Magyar István is. Vagy a két újpesti középső védő, Harsányi László és Horváth József.
Ezen egy alkalommal gondolkodtam el komolyabban: 1975 nyarán a Fradival négyes tornán vettünk részt Sevillában, a Dinamo Kijevet legyőzve megnyertük. A Betis részéről megkeresett Szusza Ferenc és Ladinszky Attila – ő éppen akkor került a sevillai csapathoz –, és Ebedli Zolit meg engem kapacitáltak, maradjunk kint.

Minek tulajdonítja, hogy az FTC-ben és a Haladásban összesen csupán két-két jó idénye volt? Óriási tehetségnek tartották.
Sajnos sérülékeny voltam, négyszer műtöttek porccal, és a mi időnkben nem artroszkópiás eljárással műtöttek az orvosok. Első idényemben a Haladásban tizenhat évesen tizenhat gólt szereztem, majd a nyári felkészülés utolsó meccsén a Oberwart ellen egy fejes utáni talajfogásnál ért először a porcsérülés. Kis túlzással porcsérüléstől porcsérülésig vergődtem, az egyikből éppen felépültem, akkor meg elvittek katonának…

Milyen hetvenévesnek lenni?
Az egykori MTK-labdarúgóval, Cseh II Lászlóval kapcsolatban terjedt el, hogy a sírkövére írhatnák: Élt 39 évet – de jól. Mi is úgy voltunk vele, hogy éljünk jól.

Bővebben: NSO