A már Hollandiában készülő Attilával beszélgettek az M4 Sporton.

Hogyan indult számodra a 2025-ös év?
Egészen rendhagyóan, mert Amerikában kezdtem az évemet. Új kontinens, új ország, új edzésmódszerek. Próbáltam az itthoni – most már nyíltan merek beszélni róla – családi traumából elmenekülni, és nem azzal foglalkozni karácsonykor, hogy eggyel kevesebben ülünk az asztalnál. De sikerült, úgyhogy nagyon köszönöm az akkori csapatomnak és az edzőmnek, hogy segítettek átvészelni ezt az időszakot. Úgyhogy Amerikában kezdtem, egészen a hónap közepéig ott is voltam, de azért a szülinapomra hazajöttem 17-én. Így megalapoztunk egy gyönyörű fedettpályás szezont, amit utána sikerült meg is koronázni. Mert ez addig egy beváltatlan ígéret marad, ameddig meg nem valósul. Úgyhogy ott egy kis nyomás volt rajtam, nem fogok hazudni, de ezt is megéltem és megküzdöttem vele.

Milyen volt az út az Európa-bajnoki címig?
Sokkal egyszerűbben ment, mint amire számítottam. Két-három helyen versenyeztem. Kettő 400-at futottam az Európa-bajnokság előtt, a harmadikra meg nem mentem el, mert szerettem volna feltöltődni érzelmileg az Európa-bajnokságra. Örülök, hogy megtehettem ezt a luxust, de azért sokan ezt nem tehetik meg. Megvolt a szintidőm, megvolt a formám, a fizikai állapotom is kifogástalan volt. Úgy mentem el az Európa-bajnokságig, hogy ezt így nem megígértem, de ez egy titkos célunk volt, amit nem mondtunk ki, hogy felálljunk a dobogó csúcsára egy felnőtt nemzetközi viadalon. Sikerült. Volt egy érzelmi oldala ennek az Európa-bajnokságnak, és volt egy szakmai oldala. A döntő futásomnak a célvonaláig azt mondanám, hogy a szakmai dominált, majd utána átment érzelembe. És ott hibáztam, hogy az utolsó 5 méteren már csak azt szerettem volna, hogy vége lenne ennek a futásnak és beérnék a célvonalba, és már ne kelljen ezzel foglalkoznom. Ez nem élsportolói mentalitás, úgyhogy ebből sokat tanultam. Rengetegen csak azt fújják, hogy Európa-bajnok lettél, tök jó, de hogy ez nekem nem csak egy ilyen 100%-ig kerek sztori. Ezt viszem magammal tovább, és ez fog majd a jövőben segíteni. Úgyhogy szakmailag azt mondanám, hogy ha azt a döntőt tízszer újrafutjuk, abból kilencszer megnyerem, egyszer nem. Nem szerettem volna ezt elveszíteni semmiképp sem, úgyhogy ebből a jövőben fogok építkezni. Érzelmileg pedig teljesen túlcsordult minden. Azt hiszi sok mindenki, hogy nem emlékszem a futásra, de minden másodpercére emlékszem. És arra is emlékszem, hogy amikor átmentem a célvonalon, akkor pontosan milyen érzelmek lettek úrrá rajtam, és mire gondoltam először.

Hogyan élted meg a döntő előtti perceket és a bemutatást?
Az EB-n az volt a divat, hogy egyesével a stadion alól hívtak be minket, hogy felvezessenek a rajtgépekhez. És igazából bennem ott indult el a gondolkodás, mert én voltam az utolsó, ugye az egyes pályáról indult a bevezetés a hatos pályáig, és én kaptam a hatost, és engem utoljára mutattak be, és az utolsó embert ezt egy ilyen 5-10-20 másodperces késéssel mutatták be a többiekhez képest. És amikor ott így egyedül maradtam, és akkor csak egy rendező kolléga maradt ott, hogy adja a jelzést, hogy mikor mehetek, akkor én úgy voltam, hogy abban a 20 másodpercben szerintem többet gondolkoztam, mint ami rám jellemző egy évben. És az nem kevés. Ott rengeteg sok minden átfutott a fejemen, hogy igazából ez most már csak két kör. Nehogy már pont ezt a két kört ne tudjam megcsinálni. Elértem az utamnak egy ilyen pontjára, és én magabiztosságot éreztem, hogy ez annyira fel lett építve, és annyira széles talajon áll az, amire most eljutottam, hogy ez nem egy olyan kártyavár, aminek az utolsó kártyáját fel kell rakni, hanem ez egy ilyen sokkal stabilabb építmény, amire csak egy cseresznyét fel kell tenni a hab tetejére.

Éreztél magadon nagy nyomást a döntő alatt?
Nem éreztem magamon azt a nyomást. Azt a nyomást az utolsó 50 méteren éreztem, hogy ezt meg kell nyerni, mert mindenki ezt elvárja tőlem. Ezzel még próbálok barátkozni. Valószínűleg ez azért egy extra teher volt, hogy ez milyen aranyérmet jelentett magának a sportágnak és magának az országnak. Most már a következő ember, aki szeretne aranyat nyerni, azért már ne legyen ilyen teher a vállán, hogy 40 éve nem volt arany.

Megváltoztatott téged az Európa-bajnoki cím?
Én a tegnapi sikerre nem szeretek ma már felülni, szerintem nem lehet. Szóval én nem meglovagolom ezt, hogy én egy Európa-bajnok vagyok. Európa-bajnok voltam, és leszek életem végéig, de jelenleg nem vagyok. Tehát hogy ez egy ilyen fura dolog, hogy én jelenleg nem fogok azzal foglalkozni, hogy én ki vagyok. Tehát hogy ezt valaki elmondja, hogy valamikor megnyertem az Európa-bajnokságot, ez tök jó, de hogy bármikor ezt felhozzam magamnak, én ezt tőlem soha senki nem fogja hallani. Más mondja, azt megköszönöm és elfogadom, és nem fogok hazudni. De tőlem ezt még egy piacon sem fogja senki hallani, hogy én mit csináltam. Magabiztosságot egyébként ad és sugall, ebből tudok építkezni, ez egy tök jó alap. De semmilyen más önigazolást nem keresek a tetteimben ma, hogy én Európa-bajnok vagyok. És ezt nem is fogom megtenni.

Hogyan érintett a váltás és az új edzésmódszerek?
Hollandiában volt az Európa-bajnokság, és ott nyilván egy aranyéremmel az embert hamarabb észreveszik, mintha nem csináltam volna semmit. És megfogalmazódott egy váltás az Európa-bajnokságon belül, hogy szakmailag lenne feljebb, minden tisztelettel beszélve az eddigiekről. De hogy mégis nemzetközi szinten tudják ezt komolyabban gondolni páran az atlétikát illetően. És szerintem ezzel nincs baj, sok mindenki elgondolkozik ezen. Az a kérdés, hogy ez az ajtó ez kinek van nyitva, és hogy ez mennyire reális. És az én esetemben ez reális volt, úgyhogy ott elindult egy ilyen eszmecsere ezzel kapcsolatban, és elkezdődött egy ilyen találgatás, hogy ez hogy tudna működni, vagy mégis egyáltalán miről is van szó. És ehhez kellett egy egész tavasz és egy nyár. Ez igazából legfőképpen ez belőlem indult ki, hogy én képes lennék-e a karrierem érdekében annyi mindent feláldozni, amire azért szerintem nem sokan lettek volna hajlandóak. És mivel én ez az égjünk porig vagy ne csináljunk semmit típus vagyok, ezért én inkább az All-in utat választom.

Milyen konkrét változások történtek a felkészülésedben?
Úgy terelődtek a dolgok, és abba az irányba fejlődtek az eszmecserék, hogy szeptemberben végül meghoztam a döntést. Tokióban, megmondom őszintén, nem gondoltam, hogy egyéni csúcsot fogok futni. Minden élsportolói habitusommal együtt, maximalista mentalitásommal, amikor én bementem a call-roomba, a felkészítő szobába a futás előtt, nem gondoltam, hogy ebből országos csúcs lehet. Aztán szépen elkezdtem mozgolódni belül, és akkor úgy voltam vele, hogy felraktam a rajtszámomat, ugye levettük a hosszú ruhát, megittam az utolsó korty vizet. Úgy voltam vele, hogy jó, hát akkor igazából fussunk egy nagyot. Amit vártam Hollandiától, nagy elvárásai, elképzeléseim voltak, hogy vajon mit csinálhatnak ők másképp, ami miatt a holland atlétika szárnyal. Rengeteg mindent, nagyjából majdnem mindent másképp csináltak, mint mi. Nagyon kevés hasonló párhuzamot véltem felfedezni az edzésmódszerekben kint, mint itthon. Szóval mindent el kellett felejtenem. Én azt hittem, hogy majd élek a saját tudásomból, ami eddig elvitt, és akkor próbálok alkalmazkodni. Hát ezt hamar el kellett felejteni. De sikerült az alkalmazkodás szerencsére, úgy hogy az edzésem 90%-át le kellett cserélnem. Az étrendemnek a 95%-át kellett lecserélnem, úgyhogy abban rengeteg előrelépést látok, étrend kiegészítőktől elkezdve minden máson. Azért egy egész nagy team dolgozik azon, hogy itt egy atléta jó legyen, és ide nem referenciával lehet bekerülni, hanem teljesítményalapon. Szóval azt nem mondhatjuk, hogy itt idő után 150 fős csoport lesz és nem fogunk elférni, mert az is meg van szabva, hogy hány fő lehet itt. Úgyhogy kicsit kiváltságosnak érzem magam, de megdolgoztam érte.

Mennyire volt nehéz az új rutin megszokása?
Minden kezdet nehéz, és ezt tudtam is, hogy nyugi, minden kezdet nehéz. De megélni ezt a kezdetet, hogy napról napra, hogy akkor hozzá kéne szokni ehhez az edzésmunkához. Mert nem csak többet edzem, de kevesebbet is pihenek. És ezt most a szó szoros értelmében mondom. Azt mondanám, hogy ez a megnövekedett kilométermennyiség, ez a fajta mentalitás, amit itt képviselnek… Itt most már olimpiai érmek vannak, tehát ez már nem menő, hogy országos bajnok vagy, ez most már nem mérce. És ezeket mind mindenki elfelejti, és el tudja felejteni edzésen, de azért ott van a mentalitásában és ezeket hordozza. És ehhez úgy gondolom, hogy ehhez hozzászokni, hogy ez az új norma, én ezt éreztem egy kicsit nehéznek. Kell ez ahhoz, hogy egy nagyon széles alapra építsük magát a teljesítményt és a kinti szezont, és azt érzem, hogy most nem azon fog múlni, hogy egy versenyre tudjunk csúcsformát időzíteni. Én most már azt érzem, amit eddig láttam Femke-től, hogy végig tud versenyezni egy Gyémánt Ligát vagy a váltókat úgy, hogy embertelen teljesítményt rak le. Azt érzem, hogy most ebbe az irányba haladunk, hogy én is végig tudjak versenyezni egy szabadtéri szezont magas színvonalon anélkül, hogy azt kelljen mondani, hogy ez volt a csúcsa. Mert eddig nagyon törékenyen építettünk fel egy, maximum két csúcspontot, hogy arra majd egy évben lehessen építeni. Én azt érzem, most sokkal szélesebb ez a vár.

Mik a céljaid a közeljövőre?
Én először azt tűztem ki, hogy alkalmazkodjak az új életkörnyezetemhez és találjam meg a helyemet. Adtam magamnak erre egy évet. Egy hónap alatt sikerült szerencsére, úgyhogy én úgy gondolom, hogy hamar sikerült beilleszkednem. De azért megtartanám azt magamnak, hogy ne mindig többet akarjak, hogy ez így ülepedjen le, legyen rutin az, hogy kint élek, érezzem otthon magam. Ezeket várom el magamtól, és minden más eredménybeli az majd ebből következni fog. Mert ha otthonosan érzem magam, eddig itthon otthonosan éreztem magam és ez lett belőle, akkor kíváncsi leszek, hogy kint ez hogy fog kinézni, ha magasabb szinten érzem otthon magam. Soha nem mondok eredményt. Szeretnék egy csúcsot. Nem mondom meg miért, és nem mondom meg melyiket. Azt szeretném az új csoportomba bevinni, amit azt is ez a csoport tartsa. Aztán majd meglátjuk, hogy sikerül-e, de konkrétak a terveink.