Emilyvel beszélgettek a világbajnokságról és az ünnepekről.

A világbajnoki ezüst mintha hasonlítana a Bajnokok Ligája ezüstéremre: mindkettő aranyosan csillog.
Pontosan, hasonló, csak ennek még jobban örültünk. Még karácsony előtt a konditeremben futottam, és van ott egy kép, a BL-döntő után készült, a dobogón állunk. Azt láttam rajta, hogy félig boldogok voltunk, félig meg szomorúak, most viszont talán tíz másodpercig tartott a bánat, utána azonnal boldogok és büszkék voltunk. Épp Simi mondta, hogy milyen jó volt látni, hogy három csapat ünnepli az érmét, amit nyert.

Beteljesült, vagy legalább félig beteljesült álom?
Az biztos: így nőttem fel, alapvetően azzal a céllal, hogy harcolunk azért, hogy érmet vigyünk haza az országunknak. Az elmúlt években végig erről álmodtunk, hogy végre átlépjük a „mágikus határt”, hogy bejutunk az elődöntőbe, de eddig nem sikerült. Mindig nagyot álmodtunk, aztán csalódottan mentünk haza, pedig szerintem többször is eléggé minőségi volt a keretünk.

A torna közben mennyire tudtátok élvezni az eseményeket?
A világbajnokság alatt mintha egy buborékban élnél, csak a következő meccsre koncentrálsz, és bár ha van rá lehetőség, élvezed a pillanatot, de nem igazán érzékeled, hogy mi történik körülötted. Amikor hazajöttünk utána, az volt őrületes. Rotterdamból Dortmundba utaztunk, ott pedig teljesen ismeretlen emberek jöttek oda az utcán, gratuláltak, sokan majdnem sírtak vagy csak könnyes szemmel mesélték, hogy lenyűgözte őket a teljesítményünk, és hogy mit váltott ki belőlük, hogy láthattak minket, szurkolhattak nekünk. Ez azért is különleges, mert Németországban csak az utolsó három meccset közvetítette a közszolgálati tévé – a döntőt majdnem hatmillióan nézték, ez óriási szám, főleg Németországban, női kézilabda esetében.

Korábban többször is mesélted, hogy Németországban közel sincs ugyanolyan megítélése a női kézilabdának, mint a férfinak. Változott most ez a szituáció?
Remélem! A szövetség az egész év során sok energiát fektetett a kampányba, ami most csúcsosodott ki, a női sportról, a női kézilabdáról, a nők megerősítéséről és az egyenlőségről szólt ez, mindazokról a dolgokról, amik nincsenek egyensúlyban. Példaképek szeretnénk lenni, a fentiekben előre akarunk lépni. Felhasználtuk ezt a tornát ehhez, és jól sikerült, úgyhogy bízom a változásban. A következő években derül ki, hogy sikerrel jártunk-e, de az már most biztos, hogy rengeteg embert értünk el, akik először kerültek kapcsolatba a sportággal, vagy a női szakággal.

Mennyire volt különleges számodra, hogy anyukád után te is világbajnoki döntőt játszhattál?
32 év után… Nagyon sokszor megkaptam ezt a kérdést a torna alatt, hiszen legutóbb ők jutottak VB-döntőbe, igaz, ők meg is nyerték. Történelmi volt, és szerintem nagyon klassz, hogy ez megtörtént, hogy meg tudtuk ismételni a teljesítményüket, még ha nem is teljesen, de ez az ezüst valójában aranynak érződik.

A világbajnokság előtt a Fradiban is remek formában kézilabdáztál már. Mi változott az előtte lévő időszakhoz képest?
Jobb ritmusban vagyok és több a játékpercem is, így több lehetőségem van arra, hogy megmutassam az erősségeimet. Tavaly volt, hogy két perccet játszottam, máskor meg negyvenet, vagyis nehéz volt igazán formába lendülni. Nagy tanulási folyamat volt, de most már készen állok mindenre: megtanultam, hogy milyen a padról beszállni, onnan elemezni a meccset, figyelni, hogyan alakul, hogyan tudnék segíteni, ettől pedig nyugodtabbnak, stabilabbnak, kiegyensúlyozottabbnak érzem magam.

Sikerült feltöltődnöd karácsonykor?
Maximálisan! Kicsit otthon is karácsonyoztunk Németországban, aztán meg itt. Egyébként ez volt az első magyar karácsonyom, sok energiával és rengeteg finom étellel.

Ettél töltött káposztát is?
Igen, azt is ettem, tényleg mindenféle volt, libamáj, meg mi is? Ja, igen, halászlé is!

A teljes interjú: Fradi.hu