Hokisaink csapatkapitányával beszélgettek.

– Édesapád edző az NHL-ben, ezért már korán elkezdtél jégkorongozni. Mindig komoly elvárásai voltak veled szemben?
– Már kétéves koromban korcsolya volt a lábamon. Amint megtanultam állni, egy pár kori várt rám, és tudom, hogy apukám alig várta, hogy megtanítson korcsolyázni. Sosem voltak kimondott elvárások, de mindig nagyon támogató volt és hagyta, hogy az a játékos legyek, aki lenni akarok. Ő hátvéd volt az NHL-ben, nekem viszont azonnal megtetszett a gólszerzés. Úgy döntöttem, hogy csatár leszek, és ezt támogatta. Szóval igen, nagyon jó munkát végzett, nagyon sokat támogatott.

– Gyerekkorodban kipróbáltál másik sportot is?
– Igen, minden sportot szerettem. Fociztam, amerikaifociztam, baseballoztam, és lacrosse-oztam is. A jégkorong és a futball volt a két kedvencem és később rájöttem, hogy kicsit jobb vagyok a hokiban, szóval maradtam a hokinál.

– Édesapád mennyire követi a meccseidet? Van, hogy szakmailag véleményez téged?
– Mindig nézi a meccseimet, amikor csak tudja. Elég elfoglalt a New Jersey Devils meccsei miatt, videózik, edzi őket. Amikor lehetősége nyílik rá, akkor viszont megnézi a mérkőzéseimet. Mindig ad néhány tippet, de fiatalabb koromban inkább edzősködni próbált velem, ami frusztrált. NHL-edzőként magasan van nála a léc, de manapság már nagyon sokat segít és inkább támogató apaként nézi a meccseim, mint edzőként.

– Több sikeres szezon után pár éve Európába kerültél. Mi volt ekkor a legnagyobb kihívás számodra? Hogyan sikerült alkalmazkodni?
– A kultúrát és a nyelvet tekintve mindenképp kiléptem a komfortzónámból. Észak-Amerikában nőttem fel, ott minden ismerős volt: a nyelv, az éttermek, a bajnokságok rendszere. Amikor idegenbeli meccsekre utaztunk, pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, mit fogok enni, ilyesmi. Aztán Dániába mentem, ahol teljesen más a kultúra, az ízek, a nyelv. Kellett egy kis idő, míg megszoktam. Ugyanakkor imádom az új élményeket. Apukám munkája miatt gyerekkoromban sokat költöztünk különböző városokba. Ez sokat segített abban, hogy olyan kényelmetlen helyzetekben is helyt álljak, ahol sok új dologhoz kell alkalmazkodni. Meg kellett találnom, hogy mi működik és mi nem.

– Kicsit több, mint egyéves kitérő után visszatértél az osztrák bajnokságba. Milyen érzés volt visszatérni az ICEHL-be?
– Izgatottan tértem vissza. Úgy gondolom, hogy a liga, és minden meccse versenyképes. Minden csapatnak minden este esélye van megszerezni a győzelmet. Továbbá ez a világ egy csodás része, főleg Budapesttel kiegészülve. Ausztria egy gyönyörű ország, és ott van még Ljubljana és a két dél-tiroli csapat is. Ez a világ egy gyönyörű része, imádok itt élni.

– A Ferencváros idén először indul az ICEHL-ben. Előzetesen mit tudtál a csapatról?
– Őszintén szólva nem sokat. A Ferencvárosról csak a focicsapat miatt hallottam. Azt viszont tudtam, hogy Budapest egy világszínvonalú város, szóval fejest ugrottam az ismeretlenbe. De eddig egy nagyon pozitív élmény.

– Ismertél korábban valakit a csapatból?
– Nem ismertem senkit, kivéve Tyler Coultert, akivel együtt játszottam Innsbruckban. De rajta kívül egy teljesen új csapat volt ez számomra, ami izgalmas, mert lehetőség nyílik megismerni új embereket és életre szóló barátságokra tehetek szert. Visszatérve arra, hogy gyerekkoromban sokat költöztünk, megtanultam megismerkedni sok új emberrel a világ minden tájáról és tisztelni a különböző kultúrákat.

– Milyen érzés Budapesten élni?
– A feleségemmel imádunk itt élni. Van egy kutyánk, aki Budapestről származik. Három vagy négy éve fogadtuk örökbe, amikor Székesfehérváron játszottam. Szerintem örül, hogy hazajöhetett, kevesebbet ugat, mint a többi magyar kutya (nevet). Imádunk itt lenni és felfedezni a város eldugott részeit is és új éttermeket kipróbálni.

– Van valamilyen hobbid?
– Tylerrel a szabadnapjainkon kosarazni szoktunk. Szeretünk aktívak lenni, akár kutyasétáltatásról, akár kosárlabdázásról van szó.

A teljes interjú: Fradi.hu