Egykor volt kosárlabda csapatunk kiválóságával beszélgettek.

– Nagyon boldog születésnapot kívánunk! Jól sikerült az ünneplés?
– Nagyon köszönöm! Igen, szuper volt! A barátnőim megleptek egy milánói kiruccanással. Szerda reggel indultunk, igaz elég sokáig nem esett le, hogy repülés lesz belőle. Eljöttünk a rakparton, mondom, oké, akkor valami jó kis hajózás. Majd ahogy felértünk az Üllői útra, akkor már biztos volt, hogy ebből bizony repülés lesz. Nagyon nagy élmény volt.

– Az ünnepléssorozatnak mi is a részesei voltunk, hiszen korábbi ferencvárosi játékostársaddal, Kosjár Katával összejátszva a repülőtéren találkoztunk és megörökítettük az érkezés pillanatát.
– Annyira jól esett! Köszönöm még egyszer nektek is! Igazából nem is kívánhatnék jobbat és szebbet!

– Utazzunk vissza kicsit az időben. 1995. Miért a Fradit választottad?
– A BSE-nél játszottam és az akkori párom apukája a Tungsramnál volt gyúró. A csapat akkor szűnt meg és onnan szinte mindenki átjött a Fradiba. Beajánlottak Tursics Sándornak, aki megnézett és nagy szerencsém volt, mert egyből letette mellettem a voksát, hogy érdemes velem foglalkozni, nagyon sokat köszönhetek neki.

– Volt már részed jónéhány bajnoki döntőben, de egy évvel később a BSE elleni finálé… 2-0-ra vezetett a Fradi, onnan állt fel az ellenfél, majd jött az a bizonyos ötödik meccs.
– Még most is kiráz a hideg! Pályahátrányból kezdtünk, de a Városmajorban nyertünk, majd itthon is. Aztán a BSE kettőt nyert zsinórban és jöhetett az ominózus ötödik meccs. 57-50-re vezetett a BSE hazai pályán és ott jött egy olyan fordulat, hogy egy 27-10-es etapot produkáltunk az utolsó 5-6 percben. Olyan extázisban játszottunk, ráadásul a csarnok tele volt Fradi-szurkolókkal, behúztuk a döntőt. Óriási élmény volt. Elárulok valamit: az egész döntőt megelőző este a csapat összes játékosa a mostani Elek Gyula Aréna mögött parkolóban a bal kosárcipőjét ezüstre, a jobbat pedig aranyra festette, mert úgy mentünk neki a döntőnek, hogy mi már nyertünk. Végül a jobb lábunkat „nyertük meg” [nevet].

– Bár rövid, de annál eredményesebb a ferencvárosi női kosárlabda múltja. Minek volt köszönhető, hogy az 1996/97-es szezon ennyire sikeres volt?
– Fiatalok és tehetségesek voltunk, remek volt a társaság. Tudtunk egymásért és az edzőnkért harcolni. Annak a bajnoki döntőnek az volt a különlegessége, hogy mindkét csapatban csak magyar játékos játszott. Ez volt az utolsó ilyen döntő.

– Sajnálod, hogy ezután nem sokkal véget ért a kosárlabda a Fradiban?
– Ha bárhol megszűnik a kosárlabda, az nagyon sajnálatos dolog. Az, hogy a Ferencvárosban ez nem tudott tovább működni még rosszabb dolog, mert amit a Fradi képvisel, felépített az elmúlt 126 évben, az azért nem semmi. Az, hogy mi most itt beszélgethetünk ebben az arénában, ez is ennek köszönhető, hogy mindenki próbálja együtt tartani a Fradi-családot.

– A pályafutásod ezután kiteljesedett, a legnagyobb magyar csapatokban játszottál, 150-szeres válogatott voltál. Van hiányérzeted?
– Igazából nincs. Amit reálisan tudtam, azt kihoztam belőle. Válogatott szinten talán nem sikerült olyan őrületesen nagy siker elérnünk. Voltunk Európa-bajnokságon, világbajnokságon, az azért nagy eredménynek mondható. Aztán a 3×3-as válogatott edzőjeként nyertem a csapatommal Európa-bajnokságot, kétszer világbajnoki ezüstöt, közel volt az olimpiai szereplés is. A semmiből felépítettünk egy olyan valamit, aminek volt lehetősége kijutnia az olimpiára.

A teljes interjú: Fradi.hu