A Fradi sportpszichiáterével, dr. Kárpáti Róberttel beszélgettek.

– Ha egy átlagos munkahétről beszélünk, mikor nő meg a játékosok felől az igény a szakértelmére?
– Meccsnapon már nem szoktam „zavarni” őket, az abszolút az övék, illetve az edzői stábé. Közvetlenül a találkozók után már keresnek, főleg ha valamilyen kudarcélményük van, vagy egyszerűen valaki csak arra számított, hogy játszani fog, vagy a keretben lesz, aztán mégsem így történt.

– Értelemszerűen minden egyes esetben kötelezi az orvosi titoktartás, ezért az orvos-páciens viszonyban elhangzottakról név szerint nem tehet említést. De elmondana egy konkrét esetet, hogy hogyan történik egy probléma megoldása a játékos megkeresésétől a végkifejletig?
– A Fradinál a labdarúgók mellett a jégkorongozókkal is dolgozom, és mindkét esetben előfordult, hogy valakinek volt egy adott jó teljesítménye, amit gólokban, pontokban is lehetett mérni, ő úgy érezte, hogy ugyanúgy edz, ahogyan addig tette, mégis volt a konkrét statisztikai mutatóiban egy visszaesés. Elkezdtük feltárni az okokat, és mindkét esetben azt állapítottuk meg, hogy az edzésekhez való hozzáállása kissé elkényelmesedett a játékosnak. Korábban nagyon sokat rakott bele a munkába, ennek meglett az eredménye, és azt gondolta, hogy ha továbbra is ezen a teljesítményszinten működik, akkor ez folyamatos eredményeket fog hozni. De versenysportról beszélünk, ahol a csapattársak teljesítménye is változik pozitív és negatív irányba. És a posztriválisa egyszer csak fogta magát, és upgrade-elte a saját teljesítményét, elkezdett egyre jobb lenni, ő pedig megmaradt azon a szinten, amin volt. A sportpszichoterápia arról szól, hogy mik lehetnek azok a módszerek, amelyekkel még inkább ki tud lépni a komfortzónájából, hogyan tudja javítani a fókuszáltságát, hogy fel tudja venni a versenyt a konkurenciával. Ez a folyamat jelenleg is zajlik az adott sportolóknál, úgy tűnik, hogy javuló tendenciát mutat.

– A Fradi életében a közelmúltban két olyan eset is volt, amikor az aktuális tréner minden előjel nélkül egyik napról a másikra távozott. Hogyan kell elképzelni mentális szempontból egy edzőváltást? Ez mennyire veszélyes?
– Egy edzőváltás egy csapat életében mindig trauma. De egy ilyen trauma rövid távon nagyon össze tudja kovácsolni az embereket. Ezt láthattuk akkor is, amikor Dejan Stankovic az elvesztett kupadöntő után csütörtökön bejelentette, hogy a hétvégi Újpest-meccsen már nem ő lesz az edző, és ekkor a csapat Leo vezetésével nagyon összezárt. Az a Paks-meccs megviselte a gárdát, de ezt követően egy olyan csapatkohézió alakult ki, hogy mindenki érezte, a derbin nem történhet más, csak győzelem, mert ezzel mindenkinek tartozunk. Persze annyiból az szerencsésebb helyzet volt, hogy akkor az volt a szezon utolsó meccse. Pascal Jansen távozása már érdekesebb történet, hiszen a csapat úgy tudta, hogy a felkészülést is vele kezdjük meg. De Leo szerencsére akkor is itt volt, és ismét mindenki bizalmát élvezte. Aztán az edzőtábor harmadik napján megjött Robbie Keane stábja, és az megint új helyzetet teremtett.

– Egy ilyen edzőváltásnál is több lesz a munkája?
– Igen, gyakoribbak ilyenkor a megkeresések, a szorongások fel szoktak erősödni. Akik addig periférián voltak, azok értelemszerűen pozitívabbak lesznek, hiszen új esélyt kaphatnak, és azok sem szoktak aggódni, akik addig stabil kezdőként játszottak. Azok lesznek még bizonytalanabbak, akik addig is azok voltak, azaz hol játszottak, hol nem. Náluk nő meg különösen a szorongás, nem tudják, hogy az új rendszerben feljebb vagy lejjebb kerülnek, vagy maradnak a megszokott bizonytalanságban.

– Mit tanácsol nekik?
– Azt, hogy azokat a belső energiáikat, amelyek korábban is szükségesek voltak tőlük, továbbra is tegyék bele a munkába. A mentalitást kell azonnal megmutatni, mert első benyomást másodjára már nem lehet szerezni. Az edzéseken azonnal oda kell tenni magukat, mert ha a bizonytalan énjüket mutatják, akkor az edző azt mondja, hogy neki másra van szüksége. Pláne egy olyan nagyon jó mentalitású edző, mint amilyen Robbie. Nagyon nyitott szemmel figyeli a mentalitást az edzéseken is. Nemcsak a kihagyott helyzeteket látja meg, hanem hogy valaki hogyan áll bele a munkába. Elég csak megnézni, mit osztott most meg az Instagramján…

– Újdonság az irodámban: Nem a leggyorsabb, nem a legerősebb, nem a legokosabb, mégis ő a dzsungel királya. Miért? Mentalitás! Sok edzőről mondják, hogy félnek a sportpszichiátertől, mint a tűztől. Igaz ez?
– Akik olyan országokból jöttek, ahol a pszichológia úgy általában kevésbé volt elismert – ezeket az edzőket jobban meg kellett győzni a sportlélektan fontosságáról. De mindegyikkel lehetett együtt dolgozni ezen a területen is. Robbie Keane egyébként erre nagyon nyitott, sőt igényli is, hogy összességében beszéljek neki a csapatról, én hogyan látom őket.

– Csapatszinten miket figyel, és milyen információkkal tud ilyenkor szolgálni?
– Az érett edzők nagyon jól ismerik a játékosaikat. Inkább a saját munkájukkal kapcsolatban szoktak kérdéseik lenni, leginkább a csapat felé történő kommunikációs stratégiák tekintetében. Konkrét példaként: volt egy játékos, aki az együttesnek meghatározó futballistája volt, és a társak is nagyon a sajátjuknak érezték őt, az adott edző viszont kevésbé. A tréner konfliktushelyzetbe került önmagával, hogy ki felé legyen nyitott: a csapat felé, vagy a saját érzései felé. A feladatom ilyenkor új perspektívákat nyitni, amivel jobban rálát az adott helyzetre. Itt is végig vettük, hogy ha az A-döntést hozza meg, annak mik a pozitív és negatív oldalai, és ha a B-t, akkor mik ezek. Ezután természetesen neki kellett döntenie, melyik a csapat számára a legjobb döntés.

– Hogy döntött végül az edző?
– Hibridmegoldás született. Alapvetően a saját feje után ment, de bevonva a döntéshozatalba a csapat vezető játékosait. Át kell verni ilyenkor rajtuk a saját akaratát, persze mindezt óvatosan, és egy edző nem mutatkozhat gyengének a csapat előtt, mert akkor elveszti az öltözőt.

A teljes interjú: Csakfoci