Martos Győzővel beszélgettek, többek között a Dinamo Kijev elleni KEK-döntő is szóba került.
– Hogyan is kezdődött? És meg sem fordult a fejében, hogy másik klubhoz szerződjön?
– Minden a hetvenes években kezdődött. Én már előtte is fradista voltam, s ez nem csak amolyan lózung, és nagyotmondás, hanem tényleg igaz. A zöld-fehéreket a keresztapám révén ismertem meg, ő vitt ki mindig a meccsekre, nekem pedig hatalmas élményt jelentett Albert Flórián, Varga Zoltán és a többiek játéka. A fradizmusom innen ered… A klubhoz 1970-ben kerültem, mégpedig azért, mert játékosra volt szüksége a Ferencvárosnak. No, de nem ám az első csapatnak, hanem a harmadiknak. Több együttese is volt akkoriban az FTC-nek, engem pedig a harmadik számúba igazoltak, de ott nem játszottam egy percet sem. Felkerültem a másodikba. Az első csapatba azért akkoriban még „meredek” lett volna odakerülni, elvégre Novák Dezső és Vépi Péter szerepelt ott, igaz, sokat mégsem kellett várnom a debütálásra. Annak idején pedig olyan, hogy vándorlás, szinte nem is létezett. Én a Ferencváros játékosa voltam, s addig játszottam ott, amíg szükség volt rám. Ez volt az általános felfogás, nem úgy, mint manapság…– Albert, vagy Varga?
– Annak idején mindenki Albert Flóriért rajongott, de nekem Varga Zoli volt a csúcs. Miatta jártam ki a stadionba, hogy viszonylag közelről láthassam, és csodálom, hogy nem futott be nagyobb karriert.– Harmincnégyszer volt válogatott, s bár nem érződik túl soknak, fantasztikusan erős posztriválisai voltak: Török Péter, Nagy III., Paróczai, később Szántó Gábor, aztán Tepszics. Impozáns névsor, így már nem is olyan kevés a 34. Visszagondolva: a kupadöntőn 1975-ben lehetett volna esélyük a kijevi Dinamo ellen?
– Szerintem nem. Emlékszem, anno szegény Novák Dezsőt kiküldték megfigyelőnek, aki úgy jött vissza, s ezt is mondta, talán nem kellett volna, hogy nincs esélyük. Nem is volt… A komplett szovjet válogatottal találtuk szembe magunkat.– Blohin volt a legnehezebb ellenfele?
– Összepárosítottak vele, de igazából nem ő jelentette a legnehezebb akadályt számomra. Ha jól belegondolok, két világbajnokságon is játszottam, és „randevúztam” keményebb riválisokkal is…– Az 1976-os bajnok és kupagyőztes Fradi értelemszerűen csak magyarokból állt. Mennyire tud azonosulni a mostani csapattal, amelyben csak két magyar (Dibusz, Varga) van?
– Bevallom, jómagam a csapatnak, a Ferencvárosnak szurkolok, így aztán szinte mindegy is, hogy magyarok, vagy külföldiek alkotják. Persze, jobb lenne, ha több magyart látnánk a kezdőben, ám lehet, hogy velük nem érne el ilyen eredményeket az FTC, sőt, akár még többe is kerülhetnének.– Szakmailag és anyagilag egyaránt megérte Belgiumba igazolnia?
– Morzsákat kerestünk a maiakhoz képest… Azért megérte, hiszen amíg itthon 20 ezer volt a havi fizetésem, addig Belgiumban 100 ezer. De gyönyörű időszak volt, ’82-ben Belga Kupát nyertünk, a következő évben pedig egészen a KEK-elődöntőig jutottunk, s csak a későbbi győztes skót Aberdeen tudott minket megállítani. Azt viszont már az első percben láttam, hogy a belgák rengeteget futnak, gyorsak és agresszívek, célfutballt játszanak, tüzelnek mindenhonnan, még akkor is, amikor én még cselt vártam. Így nem volt egyszerű helyt állni közöttük, 32 évesen…– Hogyan ünnepelte a 75. születésnapját?
– Úgy érzem, elég komoly ünneplés volt, hiszen előbb 27 barátommal együtt ünnepeltünk, majd másnap a családdal, összesen 14 fő részvételével, a Fradi étteremben. Mondhatni, két félidős volt az ünnepség, és szerintem mindenki nagyon jól érezte magát. Mindent a Ferencvárosnak köszönhetek, még a barátaimat is, akik ugyanazok maradtak az évtizedek során, mint akiket megismertem a néhány, FTC-ben eltöltött évem során…SportPlusz nyomán
