Atlétika szakosztályunk edzőjével, Karlik Pállal beszélgettek – többek között futónk, Molnár Attila is az ő kezei alatt fejlődik.

– Hat hétig edzőtáboroztatok Miamiban, majd Molnár Attila Belgrádban 45.66 másodperces országos csúcsot futott, amelyet Ostravában egy újabb rekord követett, 45.08-cal. Benne volt a pakliban ez a két nagyszerű futás?
– Az első csúcs nem lepett meg, mert január közepén már látszott, hogy Attila sebessége jól alakul. A másodikról viszont én sem feltétlenül gondoltam volna, hogy ennyivel jobb lesz, de ezek szerint a sebessége a vártnál is jobb lett. Ostravában jó pályát is kapott, a verseny is erősebb volt, szóval jól összeálltak a dolgok. A fedettpályás 400 méter mindig bizonytalan egy kicsit, mert 200 méter után kell bevágni, lehet lökdösődés, ütközés, de szerencsére Attila jól kezelte ezt a versenyt.

– Kikkel voltál kint Floridában és milyen munkát végeztetek el?
– Velünk volt két tatabányai színekben versenyző atléta, Molnár Janka és Wahl Zoltán, illetve a bonyhádi Városi Roland és Molnár Attila. Az első napok átállása után karácsonyig napi két edzést csináltunk végig, az ünnepek alatt azonban belefért egy kis lazítás, kirándulás is a napi átmozgatás mellett. Januárban már elkezdtünk egy kicsit élesíteni, kevesebbet és nagyobb pihenőkkel futottak résztávokat, mert ha csak itthon kezdtünk volna hozzá ehhez, lehet, hogy már késő lett volna.

– Nos, egyelőre úgy tűnik, jól sikerült a gyorsítás, Attila eredményei ezt mutatják. Mi a tervetek idén?
– Az első, hogy jól fusson fedett pályán. Idén lesz Európa-bajnokság és világbajnokság is. A döntőbe jutást tűztük ki célul- nyilván a VB-n ez nehezebb lesz – illetve, hogy egyéni csúcsot fusson. Nagyon szeretném, hogy a 4×400-as váltó is ott legyen az EB-n, ennek realitásában most 99%-ban biztos is vagyok. A szabadtéri idényt szeretnénk úgy felépíteni, hogy Attila a szeptemberi világbajnokságon legyen csúcsformában és jó volna ott is döntőbe kerülni. Ha szintidő alapján egyelőre nem is, de a ranglistapontok alapján úgy számolok, hogy az indulása nem lehet kérdéses.

– Ne is legyen. Kikkel dolgozol még együtt és mit vársz tőlük?
– Csóti Jusztina évek óta a 4×100-as női váltó alapembere, ezt természetesen szeretnénk tartani. Répási Petra 100 gátas, junior EB 4. helyezett versenyző, aki hamarosan bekerülhet a felnőtt válogatottba is. Attilát már említettem, szerintem Városi Roland is odaérhet a 4×400-as váltóba, Wahl Zoltántól és Molnár Jankától is további javulást várok, nem is beszélve a jelenlegi juniorokról, akikben szintén benne van az előrelépés lehetősége.

– Látom, neked fontos a csapat.
– Noha az atlétika egyéni sportág, jó csapat és közösség nélkül nem működik. Ezt megtanultam, ezért én is próbálok jó csapatot, közösséget kialakítani a nálam lévő versenyzőkből.

– Mikor és miért hagytad abba a versenyzést?
– A szöuli olimpia lett volna a csúcs, de nem sikerült kijutnom. Utána még edzettem, a következő fedett pályás szezonra például még elég jó formába kerültem, de egyre több problémám volt az Achilles-ínammal, az edzőnk, Farkas Tibor elment Izraelbe és kezdett széthullani a csapat is, így aztán befejeztem. Nehéz időszak volt, nagyon megviselt, egy évig még az atlétikai tévéközvetítéseket sem néztem meg, olyan rosszul esett, hogy ki kellett lépnem a sportágból.

– Dobott valaki mentőövet?
– Összetalálkoztam a volt testnevelő tanárommal, ő is és a felesége is iskolaigazgatók lettek és a feleségénél épp volt egy megüresedett testnevelő tanári állás. Odavett, én meg elkezdtem tanítani Káposztásmegyeren. Négy évet töltöttem így, majd elkezdtem az üzleti életben dolgozni, benzinkutat csináltam, kereskedtem. Tíz évet atlétika nélkül töltöttem, végül a gyerekeim miatt tértem vissza, akiknek segítettem a felkészülésükben. Dani fiam 7. lett utánpótlás Európa-bajnokságon, 10.40-es futó volt, három bajnokságot nyert 100 méteren és kettőt 60 méteren. Az UTE-nál edzettünk, Simon-Balla István vett oda bennünket. És ahogy jöttek az eredmények, úgy csapódtak hozzám egyre többen, Nyíregyházáról Kaptur Éva és mások is. Kialakult egy kis csapat és egy idő után már felnőtt versenyzőim voltak, ekkor már a KSI, később pedig a GEAC színeiben. Nálam volt Kovács Zoltán, 46,80-as 400-as, Amerikából hazatért és hozzám került Deák-Nagy Marcell is. Vele három év alatt két magyar bajnokságot nyertem. Gödöllőről aztán a Honvédhoz kerültünk- a GEAC színeiben addig is ott edzettünk – ahol három évig dolgoztam. Onnan mentünk át a Ferencvároshoz, ahol jelenleg is dolgozom a kis csapatommal. Jó a helyszínünk, jó a közeg, jól érezzük magunkat a Fradiban.

– Mit adott neked a sport?
– Versenyzőként az a legfontosabb, hogy kijuss egy olimpiára. Nekem ez sportolóként nem sikerült, de edzőként szeretném ehhez hozzásegíteni a tanítványaimat és hogy jó eredményeket érjenek el. Kicsit úgy vagyok velük, mint a szülők a gyerekeikkel, a legjobbat akarom nekik és mindent meg is teszek ezért. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, a sportnak köszönhetem a jó baráti társaságot, azt, hogy sok embert megismertem. Ma ez már háttérbe szorul, online zajlik a kommunikáció, de a személyes élmények, beszélgetések meghatározóak és én még átéltem ezt, aminek nagyon sokat köszönhetek.

– Mi lett volna belőled, ha nem lettél volna sportoló?
– Vendéglátóipari iskolát végeztem, de nem dolgoztam a szakmában. Igazán a tanítást és a versenysportot élveztem és élvezem mai napig, úgyhogy aligha tudtam volna ezeket kihagyni.

– Melyiket szeretted jobban, a tanítást, vagy a sportot?
– A tanításban is lehetsz sikeres, de ott ez korlátozottabb formában jelentkezik. A versenysportban sokkal egyértelműbb a siker, a győzelem, ezért ezt jobban szeretem.

– Na most, a sikerhez vezető úton adódnak konfliktusok is, például az edző-tanítvány kapcsolatában. Eltökélt emberként hogyan kezeled a problémákat?
– Egyéne válogatja, hogy kihez hogyan kell szólni. Szeretem elmagyarázni a tanítványaimnak, hogy mit miért gondolok és teszek úgy, ahogy. A legtöbb esetben megértik. Ha mégsem, akkor ráhagyom a dolgot, hogy legyen úgy, ahogy ő szeretné, aztán nagyon sokszor rájönnek, hogy az úgy nem működik, ahogy ő gondolta. Nem látom értelmét az erőszaknak. Az edző egyik legfontosabb feladata, hogy tudja motiválni a versenyzőjét, amelyhez neki is motiváltnak kell lennie. De erőszakkal nem lehet motiválni. Motiválni csak azt lehet, aki hisz az edzőjében. Ha nem érzem valakiben a motiváltságot, attól elköszönök. Nagy különbség lehet egy feladat végrehajtásában a tekintetben, hogy a versenyző csak simán megcsinálja, vagy motiváltan csinálja meg az előírt munkát. Azt egyik út vezet valahova, a másik út nem vezet sehova. Azért vagyok ott, hogy segítsek, de a feladatokat, dolgokat a versenyzőnek kell megoldania.

A teljes interjú: Atlétika.hu