Az ír szakember egy korábbi interjúban beszélt a menedzseri munkáról és focifilozófiájáról is.

Huszonkilenc éves koromban kezdtem az edzőképzést, mindig tervben volt, hogy menedzser legyek. Az emberek azt hiszik, hogy egyik napról a másikra egy játékosból edző lehet. De ehhez idő kell, hét évnyi kemény munka, mire megszerzi az ember a pro licencét. Rengeteget kell dolgozni a számítógép előtt. Az ember nem lesz csak úgy menedzser, ha volt játékos, akkor sem. Fel kell rá készülni és el kell választani magában a játékost az embernek, mert az edzőség és a játékoslét teljesen más.

Egy menedzsernek nem csak magával kell törödnie, hanem mindenki mással is. A szezon végén lemondtam a Makkabi Tel-Avivnál, de amit az emberek nem értenek, hogy én felelős vagyok azért az öt szakemberért is, akit magammal vittem, a rengeteg külföldi légiósért is, akik számítottak rám. Megnyertük a ligát, három-négy év után, Európában is nagyon jól szerepeltünk. A meccselemezőmnek jelzáloga van, gyerekei, felelőssége. Arról, hogy szezon közben távozunk-e, nem egyedül döntöttem, hanem a stábbal közösen. Nem volt egyszerű, ami ott folyik, az borzasztó, senki nem akarja és remélhetőleg hamar véget ér. De végülis én egy fociedző vagyok, a stábtagjaimnak is családja van, felelősségem van az irányukban. Az említett játékelemzőm 12 év után a kedvemért jött el a Middlesboroughból, nem hagyhattam csak úgy magára őt és a családját. A játékosok is kérleltek, hogy ne menjek. Ezért úgy döntöttünk, hogy a szezon végéig maradok, felbontva egy komoly szerződést. Közösen hoztuk ezt a döntést. De a bajnokság megnyerését és a duplázást senki nem veheti el tőlünk.

Alig várom, hogy újra edzősködhessek, nagyon szeretem. Szeretem a játékosokat segíteni a fejlődésében. Tavaly volt egy játékosom, Dor Perec, nagyszerű srác, aki egész karrierje során a legjobb szezonjában 9 gólt szerzett, az irányításommal 19-et. Ez nem az én egyéni érdemem, az egész stáb segítette, egy picit megváltoztattuk a játékát. Ez a legjobb, amikor napról-napra, meccsről-meccsre látja az ember a fejlődést a játékosokban. A legnagyobb erényem menedzserként az, ahogy az emberekkel dolgozom, az edzőpályán fejlesztve őket. Fiatalokat és nem fiatalokat. Főleg a csatárokat, támadókat. Hoztam egy döntést, hogy mindig beszéljek a játékosokkal, bármi is legyen, játszanak vagy sem. Mert ha nyerni akarunk, csapatra van szükség. Normális, hogy néhány játékos kevesebbet játszik, és saját tapasztalatból tudom, hogy ilyen helyzetben sok edző nem beszél a kimaradókkal. Ezt soha nem értettem. Az rendben van, ha az ember nem játszik, de magyarázzák el, miért nem. Benítez például soha nem beszélt velünk. Épp ezért én folyamatosan beszélni akartam a játékosokkal, segíteni őket, de ami fontos, hogy mindig őszintének kell lenni velük.

Az én elvem az, hogy játsszuk ki mélyről a labdát, de ne legyünk hülyék. Elmondtam a középhátvédeimnek, hogy ha csak úgy passzolgattok egymás közt, lekaplak titeket a pályáról. Mert csak a passz kedvéért adogatták a labdát. Vannak olyan menedzserek, jól tudom, akik így akarják javítani a passzstatisztikát. Szerintem egy passznak célja kell legyen. Ha a hatos vagy a nyolcas szabad, passzolj neki azonnal. Nem érdekel, hogy mi az állás. Olyan gyorsan, amint lehet. Egy spanyol srácnak [Enric Saborit – ulloi129] mondtam, hogy ha tovább passzolgatnak egymást közt, lekapom és a következő héten sem játszik. Mert nincs cél mögötte. Mindegy, hogy 55 vagy 65% a labdabirtoklás, ha céllal, gyorsan visszük végig a labdát a vonalak közt.

Amikor a Los Angeles Galaxynál játszottam, Landon Donovan a vesztes meccsek utáni hétfőn is arra volt kiváncsi, mennyit futott, ő futotta-e a legtöbbet. Az ok nélküli futás sem jó semmire. Bementem az edzőhöz, Bruce Arenahoz, hogy ne tegye ki a statisztikákat, mert a játékosok megünneplik a jó adataikat egy vesztes meccs után is. Nyerni akarunk vagy jó statisztikákat? Ha jó futó kell, akkor Usain Boltot vagy Mo Faraht igazolja le. Én nem futni akarok, hanem meccseket nyerni. Nem volt ritka, hogy a játékosok csak azért rohangáltak a pályán, hogy javítsák a statisztikájukat. És Bruce Arena hallgatott rám. Persze futni kell, de a csapatért. Struktúrája kell legyen. Messi sem fut 7-8 kilométernél többet. Nyilván ő egy más szint, de a Makkabinál volt egy csatárom, Eran Zahavi. 37 volt, de 39 gólt szerzett. Ő is, mint Landon, a statisztika mániákusa volt. A korábbi edző azt akarta, hogy megszállottként szaladgáljon. De én azt mondtam: „37 éves vagy, ne mozdulj ki a tizenhatosról. Nem tudsz a félpályáról gólt szerezni, mert már nem tudsz úgy futni, mint régen.” Egy évet játszottam Teddy Sheringhammel, de nagyon sokat tanultam tőle erről ezalatt. 36 volt ő is. Én is szerettem rengeteget futni, mozgékony voltam, de pazaroltam is az energiáimat. Soha nem felejtem, Teddy azt mondta: „Miért szaladsz annyit? Néha csak állj egy helyben, mindenki más mozog.” Elkezdtem figyelni a játékát. Sokszor csak állt, mindenki más meg csak futott, mintha lassított felvételt néztem volna. De 36 évesen mindig szabadon volt, mindig eljutott hozzá a labda. Ezt aztán eltanultam tőle. Meg azt, hogy az ember figyelje, hogy hol a játékvezető. Mert ki körül van a legtöbb terület? A játékvezető körül. Tavaly mondtam a játékosoknak, főleg a nyolcasoknak, figyeljétek hol a játékvezető, menjetek oda, mert ott lesztek szabadon leginkább. Azt is belevertem a srácokba tavaly, hogy ne passzoljanak külsővel. Ha megnézünk egy meccset, hihetetlen mennyiségű külsős passz megy az ellenfélhez. Megtiltottam nekik, mondtam, hogy az egyetlen, aki megteheti, az Luka Modric: „Ha te nem vagy Luka Modric, ne használd a külsődet passzra.” A csatáraimnak azt szoktam mondani, mindig álljanak a védő mögé, mert akkor a védőnek mindig hátra kell sasolnia. Amikor Carrickkel játszottam, mindig mondtam neki, hogy mikor indítsa a labdát, visszaléptem két lépést a labdáért, aztán lefordultam a védőről. Ezt a kapcsolatot a támadók és a középpályások közt manapság ritkán látni. A védők utálnak forogni, én meg ritkán kerültem lesre. Ezt próbáltam átadni a csatáraimnak.