Így látja a kézilabdát női csapatunk irányítója, Andrea Lekity.

Mindig a klub ambíciója és kerete határozta meg a csapatválasztásomat. Mindig érdekes új projektek részévé válni, ezek mindig meg is találnak engem. Persze az edzői stáb és a társak is nagyon fontosak, de akarom látni az elejét és végét azoknak a történeteknek, amelyeknek határozott céljai vannak – és minden tőlem telhetővel segíteni megvalósulásukat. Amikor visszatekintek magamra, mint játékos és a játékfelfogásomra, a kezdetektől máig, a játékom érettségét tekintve a Vardarnál voltam egy csúcson, utána más felfogással, perspektívával kezdtem viszonyulni a kézihez. Minden a tapasztalatról szól. A tapasztalat nagyon fontos – egy ajándék, ami segít abban, hogy tanuljunk a különböző edzőktől, a más-más módszereikből. Ezt csináltam a pályám alatt mindig: felfedezni a játék még ismeretlen területeit és fejlődni bennük.

Szeretem az egy-az-egy és a kettő-a-kettő elleni párharcokat. Ez az én egyik fő sajátosságom és a kézi alapja. És szeretem a gólpasszokat. A gólpasszokat alulértékelik a sportágunkban. Ritka, hogy egy meccsen valaki a sok gólpassza miatt legyen a mezőny legjobbja. Néha fáj, ha nem értékelik, de mélyen, legbelül boldog az ember, mert segítette a csapattársait, a klubját a lehető leghatékonyabb módon. Van, aki szerint nagyon szeretek a beállónak gólpasszt adni, de igazából minden posztra szívesen adok! Irányító vagyok, mindig teljes figyelmemmel a játéké kell legyek. Számomra az elemzés és a felkészülés a legfontosabb. Próbálom a védőim minden mozdulatát kiolvasni. És bár elemző vagyok, gyakran reagálok is egy adott pillanatra. Ez az ami legjobban leír engem játékosként. A kézi komplex sport. Olyan, mint a sakk – két-három lépéssel előrébb kell járni és reagálni a helyzetnek megfelelően – ehhez pedig az adott pillanatban jelen kell lenni, erre törekszem, ebben a pillanatban kell egy személyes érzés, ne hívjuk intelligenciának, hogy ne hangozzék arrogánsan, egy igazán személyes ösztön, ami egy pillanat alatt segít döntést hozni. Ez teszi naggyá a topjátékosokat.

Játékosként mindig alkalmazkodunk és tanulunk. Amikor számunkra ismeretlen játékosokkal felálló ellenféllel játszunk, még többet készülök. A 18. évemet töltöm a Bajnokok Ligájában, az elemzés soha nem áll meg. Mindig próbálom megérteni, hogy a védők hogy reagálnak bizonyos mozdulatokra, támadásokra, mik a jó oldalaik és hol vannak a gyengeségeik. A kézlabda azonban nagyon gyors és változatos, egy másodperc alatt megváltozhatnak a dolgok, ez a sportágunk szépsége. Nem szeretem a hét-a-hat elleni taktikát. A két percnek büntetésnek kellene lennie, hogy a játékosok kétszer is meggondolják, szabálytalankodjanak-e, hisz hiányt okozol védelemben és támadásban egyaránt. De így egyenlően vagyunk.

Fegyelmezett, keményen dolgozó játékos vagyok, de szükségem van bizonyos szabadságra a pályán, ha a döntésekről van szó. Mindig követem az edzői utasításokat, taktikai ötleteket és az akcióindításokat, de ha úgy látom a pályán, hogy az a helyes, kockáztatok és az érzéseimnek megfelelően döntök. Persze ez nem minden edzővel lehetséges. De ha engem kérdezel, az edzőnek a maximumot kell kihoznia minden játékosából, ez akár teljes, akár részleges – bizonyos játékszituációkat, szerepeket érintő szabadságot jelent. Edzőként ezt fel kell ismerni, játékosként pedig ki kell érdemelni a szabadsághoz vezető bizalmat. Ezt a bizalmat az alapokról kell építeni és meccsről-meccsre nő. Beszélünk a támadásokról, megpróbáljuk megtalálni a legjobb megoldásokat. De leginkább krízishelyzetekben beszélünk és a problémáról cserélünk véleményt.

Szeretem a látványos sportágakat. A sportokat, ahol a játékosok mozdulatai hozzák ki a nézőt a lelátóra. Én megpróbálok ilyen játékos lenni. Ennek élek, szeretek valami különlegeset csinálni a pályán. Számomra, még ma is, ez az egyik legnagyobb mozgatóerő. Szeretem az ilyen játékosokat, ők voltak a példaképeim, mint Ivano Bality és Anja Andersen, akik varázsoltak a pályán.

A büntetők nem könnyűek számomra. Van akinek ez könnyűnek tűnik és az emberek azt hiszik, hogy a kézikapu nagy. De megpróbálok nyugodt lenni az ilyen helyzetekben. Minden játékos, minden kapus másképp reagál azokban a pillanatokban. Megvannak a kedvenc lövések, így ez egy játék a játékban. Néha elemzem a kapusokat, de néha, ahogy mondani szoktam: az analízis paralízis. Nem szabad túlgondolni.

Amikor hibázom, azt mondom magamnak, hogy „Hülye vagy. Miért csináltad ezt, amikor másban egyeztünk meg?„. Ezt az érzést élem meg. Utálom, ha kihagyok egy lövést, amit annyiszor megcsináltam, ha hibázom, hogy a labdának nem oda kellett volna mennie. Abban az ezredmásodpercben tudom, hogy hibáztam, hogy a labda elhagyja a kezemet. De idővel és érettséggel az ember megtanulja azonnal visszaszerezni a fókuszt. Nincs idő morfondírozni a hibákon, ha azt teszi az ember, egyre jönnek csak a hibák. Az önkritikám sokkal élesebb volt fiatal koromban és ez zavaró volt. Ma a meccsek utén elemzem a hibákat. A csapattársak hibái is zavarnak, de ez normális érzelem mindannyiunkban. Ha látom, hogy más mérges velem egy-egy hibám miatt, nem zavar. Lesz időnk mindent kezelni a meccs után, de a meccs alatt túl kell rajta lépni és ki kell javítani. A művészet nem a hibák ismétlése, hanem az, hogy tanulunk belőlük. Itt jön be a csapatszellem. Ott kell lenni a csapatársad mellett. A csapat az első. Mindenkinek van egója, saját döntései, de az évek során megtanulsz a csapattársad szemszögéből nézni a dolgokat, hogy megértsd, hogy reagál és miért reagál úgy, vagy miért hoz egy-egy döntést a pályán. Fontos megismerni a csapattársakat. Nemcsak a pályán, azon kívül is. Kapcsolatokat kell kialakítani és ha azok megvannak, döntőek lehetnek a legnehezebb helyzetekben. Nem szabad felületes kapcsolatokat kialakítani. Persze nem lehet mindenki a legjobb barátod, de meg kell erősíteni a köteléket, hogy egység alakuljon ki a csapatban. A kézilabda tesz boldoggá és motivál, imádom, hogy képes vagyok nagy célokért harcolni. Elégedett vagyok és szeretem a mindennapjaimat. Semmit sem változtatnék.

– Andrea Lekity

(ehf)