Férfi kéziseink visszatérő átlövőjével beszélgettek.

– És hogyan lett vége a veszprémi időszaknak?
– Jött a Ljubomir Vranjes-korszak, amelyről sok minden elmondható, csak az nem, hogy könnyű lett volna. Idény közben megkeresett a Ferencváros, mit szólnék hozzá, ha odaigazolnék. Egyébként előtte lett volna lehetőségem visszatérni Németországba is, a Rhein-Neckar Löwenhez, amelynek akkor Nikolaj Jacobsen volt az edzője, aki azóta három világbajnoki címet szerzett a dán válogatottal. Kihívott egy szokásos edző-játékos beszélgetésre, már a repülőjegyem is megvolt, de Vranjes azt mondta, nem mehetek, mert kellek edzésen. Na már most, ez az edzés abból állt, hogy akik nem voltunk benne a meccskeretben, William Accambray, Ligetvári Patrik, Iman Dzsamali és én, a másik térfélen dobálgattunk. Emiatt az edzés miatt nem mehettem el, a németek pedig köszönték, és másik jobbátlövő után néztek.

– De a Fradiba már elengedték?
– Emlékszem, utána ment a huzavona, hogy maradnom kell, de úgy voltam vele, hogy még egy évet nem bírok ki a padon vagy a lelátón. Nyáron megkeresett a Fradi, amely nagy terveket vázolt fel, én pedig meg akartam ragadni a lehetőséget, mert végre játszani akartam.

– A következő idényben elhagyja Tatabányát és visszatér a Fradiba. Miért határozott így?
– Tetszik, ahogyan a Ferencváros építkezik, amilyen elvet képvisel, hogy magyar játékosokra építi a jövőt. Emiatt döntöttem úgy, hogy az ötödik tatabányai évadom után új kihívás elé nézek, de rögtön hozzáteszem, még a nehéz időszak ellenére is Tatabányán tapasztaltam meg leginkább azt, milyen egy klubot szeretni. Sohasem fogom elfelejteni, hogy amikor nehéz helyzetben volt a Bányász, és nekünk sem ment a játék, akkor is annyi szurkoló jött ki biztatni minket, hogy jóformán idegenben is hazai pályán játszottunk. Ami egyébként a mai napig így van, de akkor különösen sokat jelentett nekünk.

– Ön csendes, visszafogott ember, aki nem szereti a reflektorfényt. A pályán viszont mintha ez nem így lenne.
– A pályán kívül valóban kerülöm a reflektorfényt, a közösségi média sem vonz. De voltam én visszahúzódó a pályán is, ami sohasem vezetett jóra, úgyhogy változtatnom kellett. Az öltözőben imádok hülyéskedni, ugratni a társaimat, és ha egyszer visszavonulok, ez fog a legjobban hiányozni. Szeretem azt, aki a pályán vagyok, akivé lettem, és ma már teljesen mindegy, ki ellen játszunk, ahogy elkezdődik a meccs, onnantól kezdve nem izgulok.

– A kisfia két és fél éve született. Miben változott meg az élete?
– Nagyjából mindenben, a feleségemmel azon szoktunk nevetni, hogy vajon mit csináltunk a gyerek születése előtt?! Imádjuk minden egyes percét, olyan élményeket ad, ami nekem mindig is hiányzott az életemből, mert édesanyám egyedül nevelt fel engem. Mindent úgy igazítunk, hogy a gyereknek jó legyen. Édesanyámék a Békés megyei Kétsopronyon laknak, ami kétszázötven kilométerre fekszik Tatabányától, nem könnyű összehozni, hogy odaautózzunk, a feleségem családja miatt pedig Szegedre járunk. Egy karácsony például nagyon „utazós”, ráadásul van két kutyánk is, két argentin dog, Saga és Atlasz, ami nem teszi könnyebbé az utazást.

– Miben más Ancsin Gábor most, mint, mondjuk, húsz évvel ezelőtt?
– Egyrészt sok mindenben változtam: felnőtt és érett lettem, sokkal tudatosabb vagyok a magánéletben és a sportban. Másrészt, ha a személyiségemet nézzük, szerintem ugyanaz az ember vagyok, aki tizenöt évesen Dunaújvárosba került. Ma már a feleségem és a kisfiam, Miron jelent nekem mindent, velük töltöm a napjaim kilencven százalékát. De fontosak a gyerekkori barátaim és a családtagjaim is. Büszke vagyok arra, ahonnan indultam, és arra is, aki most vagyok, nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, ami nekem meg­adatott.

A teljes interjú: NSO