Labdarúgóink vezetőedzőjével készültek nagyinterjúk – többek között arról is beszélt, hogyan működik nála az öltöző.
– Hollandiában, Zaandamban nőtt fel. Milyen volt az élete gyerekként?
– Ó, valójában számtalan helyen laktunk a családommal Hollandiában, kis túlzással az ország minden szegletében. A legtöbbet valóban az Amszterdam melletti Zaandamban, ám ezen kívül legalább hat-nyolc másik helyen is éltünk.– Hány évesen kezdett el futballozni?
– Nagyon korán: alig múltam három, amikor már rúgtam a labdát. Egészen kis gyermekként már az volt az álmom, hogy egy nap a legnagyobbak között játszhassak. Ez az álom közelebb került hozzám, amikor először kiválasztottak, hogy a régiónkat képviseljem. Ez volt az első lépés, hogy aztán egy nagyobb területi tornára is bekerüljek, és innen jött már a meghívó a korosztályos nemzeti válogatottba. Ekkor kezdődött el számomra a labdarúgó akadémiai élet is, de akkoriban nem volt annyi intézmény, mint manapság. Az én időmben az Ajax, a Feyenoord és talán a PSV Eindhoven csapatának volt kiváló akadémiája. 14 évesen kerültem az Ajax akadémiájára, egy rendhagyó kiválasztás eredményeként. Hollandiában az úgynevezett „nyílt nap” keretében bárki kipróbálhatta magát a régi stadion körül, lényegében az utcán fociztunk és körülöttünk ott voltak az Ajax megfigyelői. Ők kiválasztották a legügyesebb gyerekeket, rám is így esett a választásuk, ezek után még két-három próbajáték kellett, hogy bekerüljek az akadémiára. Igazából ennek köszönhetően már tinédzserként megtapasztalhattam, hogyan működik egy profi klub, így az álmom még közelebb került hozzám.– Más sportágat ki sem próbált?
– Dehogynem. Négy-öt éven át dzsúdóztam, de a labdarúgás valahogy mindig előnyt élvezett. Tinédzseréveim elején rövid ideig újra dzsúdózni kezdtem, a jó erőállapotomat talán annak is köszönhetem. De mégis arról álmodtam, hogy egyszer válogatott futballista leszek és igazi nagy csapatokban játszom…– Térdsérülése miatt ez az álma igen hamar szertefoszlott, abba kellett hagynia a labdarúgást. Nehéz volt feldolgoznia?
– Kőkemény hetek voltak. Ott álltam tizenhét évesen, és fel kellett fognom, hogy az álmom nem válhat valóra. Élvonalbeli játékos szerettem volna lenni, tényleg a válogatottságot céloztam meg. De gyorsan a tanulásba temetkeztem, bár próbálkoztam még a játékkal alacsonyabb osztályban vagy éppen a barátaimmal, de tisztában voltam vele, hogy topjátékos sohasem lesz belőlem. Így az összes energiámat a tanulásra, a fejlődésre összpontosítottam, onnantól csakis az edzői szakma érdekelt.– Ki vagy kik voltak Önre a legnagyobb hatással az edzők közül, kitől tanult szívesen?
– Az akadémián volt egy edzőm, még ma is él, a kilencvenes évei elején jár, aki a mentorom is volt egyben. Aztán, amikor elkezdtem edzőnek tanulni, akkor ráadásul még az egyik tanárom is lett az iskolában, így újra találkozhattam vele, igazi inspiráció volt számomra. Egyébként a mai napig tartjuk egymással a kapcsolatot. Még játékos koromban meglátogattam az egyik korábbi edzőm, akinek a fia éppen az Ajax akadémián focizott és kicsit idősebb volt nálam. Elvitt a fia egyik edzésre, amit Lois van Gaal tartott, és végig nézhettem a tréninget, aztán később még egyszer volt lehetőségem munka közben látni van Gaalt, aki fiatal, kezdő edzőként és a mai napig is igazi inspirációt jelent számomra.– Jegyzetelt, minden részletet magába szívott?
– Onnantól bárhová is ment, nagyítóval figyeltem a munkáját. Évekkel később, egészen pontosan három éve januárban, az AZ vezetőedzőjeként beszélhettem vele először személyesen. Miután bemutattak neki, több mint négy órán át beszélgettünk megállás nélkül. A pályafutásáról, miként vált a legjobb edzővé, hogyan kell a sztárjátékosokkal dolgozni, miként kell kezelni őket, és még sorolhatnám… Azóta többször is beszéltünk egymással. Mellette akkor az AC Milánnál dolgozó Arrigo Sacchit is figyeltem, mert nagyon érdekes és jól ismert alakja volt a labdarúgásnak, szerintem modern felfogásúnak számított a maga idejében. Később, ahogy idősödtem, más edzőket is elkezdtem tanulmányozni, Phil Jacksont a Chicago Bullsnál, és néhány igazán inspiráló sportolót is követtem, mint Lewis Hamilton és Kobe Bryant. És persze nemcsak őket, hanem az edzőiket is, például John Wooden kosárlabda trénert, aki érdekes karakter volt, például Kareem Abdul-Jabbart is edzette. Az az érdekes ezekben a trénerekben, amit lenyűgözőnek tartok bennük, hogy igazi világklasszis sportolókkal dolgoztak együtt, és kihozták belőlük a legjobbat úgy, hogy közben arra is figyeltek, mi kell a csapat legjobb teljesítményéhez. Úgy lehetsz a legnagyobb sztár, a legnagyobb atléta, úgy lehetsz kiemelkedő, hogy olyat is megteszel, amit nem biztos, hogy szeretnél. Véleményem szerint lehetsz nagyon jó edző, de ahhoz, hogy eljuss egy profi sportoló agyába vagy szívébe, más eszközökre is szükséged lesz. Az edzői lét legfontosabb esszenciája, hogy képes legyél arra, hogy rávedd a sportolókat arra, amit nem biztos, hogy annyira akarnak, de kell ahhoz, hogy a fejlődjenek, jobbak legyenek a pályán és azon kívül is.– Alapos edzőnek tartja magát?
– Szerintem a siker valóban a részletekben rejlik. A megbeszélésekre, videóelemzésekre nagy hangsúlyt fektetek, hiszen sokszor egy-egy jelenet megmutatása ezer szónál többet ér. Néha a megbeszélés tíz percig tart, máskor fél óráig, de biztosan előfordul majd olyan is, hogy két órán át nyúzom a felvételekkel a játékosokat. A munkámban a kommunikációnak is nagy szerepe van, éppen ezért szeretek sokat beszélgetni a futballistáimmal.– Ha jól értem, akkor egy edzőnek lényegében egyfajta pszichológusnak is kell, lennie, ha sikeres akar lenni?
– Igen, így van, ehhez elég, ha megnézed azt az egyszerű tényt, hogy emberekkel dolgozol együtt. Az nem elég, hogy a laptopod mögül elemzel és irányítasz, az én filozófiám szerint az egy része a dolognak, de észre kell venned, hogy emberekkel dolgozol együtt, sőt, az is nagy különbség, ha fiatalokkal vagy idősebbekkel dolgozol. Képesnek kell lenned arra, hogy megértsd őket, az ő helyzetükbe tudd képzelni magad, azért, hogy kapcsolódhass hozzájuk, mivel edzőként erősen hiszek abban, hogy bizonyos keretek között jóban kell lenned a játékosaiddal. Nyilvánvalóan mindenkivel nem lehetsz jóban, de bizonyos keretek között meg kell találni az utat az emberekhez, hogy képesek legyetek együtt dolgozni és megérteni egymást. Ez azzal kezdődik, hogy elég nyitott vagy, kinyílsz lényegében, és tényleg érdeklődsz a többiek iránt, nem csak úgy csinálsz, valamint nyitott vagy arra, hogy a másik érezze, te segíteni akarsz neki abban, hogy jobb sportoló legyen.– Nem nehéz megtalálni azt a határvonalat, amelynél jóban van még a játékosokkal, ugyanakkor mindenki számára tiszta, hogy ön a vezetőedző, ön a főnök?
– Számomra egyáltalán nem, mert ahogy mondtam, hiszek a jó kapcsolatban, de ugyanakkor én vagyok az az ember, aki a végső döntéseket hozza a csapatnál, ez is a munkám része, tisztában vagyok vele. Ezeket jól el tudom választani egymástól, az én meglátásom szerint nem kell barátoknak lennünk egymással, hogy jó kapcsolatunk legyen, hanem az kell, hogy jól megértsük egymást, te tudod mit várhatsz el tőlem és én is tudom, mit várhatok el tőled. A futballban pedig nagyon fontos, hogy a kapcsolat lehetővé tegye, hogy beszélhess a játékosokkal azokról a dolgokról, amelyek az ő felelősségük a pályán, véleményt is mondj róluk, visszajelzést adj és kapj ezzel kapcsolatban, mert ezen van a hangsúly. Abban hiszek, hogy ahhoz, hogy jobban megértsd a dolgokat, jó kapcsolat kell, megértésen alapuló kapcsolat. De ahogy mondtam, ehhez nem kell barátoknak lenni, sőt, de az elfogadásnak és a megértésnek ott kell lennie, mert a nap végén mindenkinek meg kell értenie, én döntök, mert az enyém a felelősség. De választhatsz más nézőpontot, mondhatod azt, nem beszélhet a játékos velem, megtartom a távolságot, döntéseket hozok bárminemű kapcsolattartás nélkül, de ez nem az én felfogásom, ez nem én vagyok, nem hiszek benne, hogy ez így tudna működni.– Mi a filozófiája az öltözővel kapcsolatban, ha valamilyen probléma merül fel, akkor ráhagyja a csapatkapitányra, hogy rendezze a dolgokat, vagy valamikor közbelép?
– Ez egy olyan dolog, amit az évek alatt tanultam meg. Abban hiszek, hogy ez egy megosztott felelősség. A Ferencvárosnál ez már az első napon elkezdődött, megosztottam a stábbal, miben hiszek, mik az elképzeléseim, aztán kihasználtuk az időt arra, hogy jobban megismerjük egymást, a másik képességeit, személyiségét, illetve a játékosokét is. Megvannak azonban az alap elképzeléseim, ezeket tudja már a stáb és a csapat is, mert kialakítottam egy képet magamban az elején, hogyan játszik, viselkedik a csapat, mi az, amit mindig támogatok, mit nem fogadok el. Kialakítottuk a keretrendszert mindenkinek, és ennek elég kényelmesnek kell lennie, hogy mindenki tudjon benne szabadon mozogni. Mert ha túl szoros a keret, akkor azok az emberek, akiknek több térre van szükségük, ami teljesen normális emberi viselkedés, akkor ők gyakrabban próbálják áthágni a kereteket. Tehát mindenkinek meg kell érteni, mi a keretrendszerünk, és el kell fogadni azt. A kérdésedre visszatérve, ha valami történne az öltözőben, akkor nem kellene felemelni a hangom, sem idegesnek lenni, mert tudják, mi lehet az öltözőben. És ha ezt valaki nem értené, akkor segítek neki, hogy figyelj, ez nem az, amiről ez a csapat szól. Szóval, ha mindenkinek tiszta, milyen értékek mentén működsz és mik az elvárásaid, akkor mindenki vagy eszerint viselkedik, vagy nem megfelelően, nincs köztes állapot. Ha azt választod, közénk tartozol, akkor tudod milyen elvárások, értékek vannak köztünk. Ha úgy döntesz, nem úgy viselkedsz, ahogy elvárható, akkor lényegében az öltözőn kívülre teszed saját magad. Nem számít, nyerünk-e vagy veszítünk, ezek az értékek állandóak, és ha úgy döntesz, másképp viselkedsz, az a te döntésed, de akkor az is a tiéd lesz, hogy ezzel kizárod magad az öltözőből, nem miattam fog megtörténni. Ez a hozzáállásom az öltözővel kapcsolatban általánosságban.– Nyár eleje óta a csapat vezetőedzője. Kezdi érezni, mit is jelent a Ferencváros Magyarországon?
– Talán akkor értettem meg igazán, amikor először utaztunk idegenbeli mérkőzésre. Európa másik felében, a walesi bajnok TNS otthonában léptünk pályára, az első meccsen aratott ötgólos győzelmünk után gyakorlatilag lefutott párharc volt, mégis rengeteg Fradi-szurkoló várt bennünket a stadionnál. Amikor a csapatot szállító buszról leléptem, meghatódva láttam, milyen sokan várnak bennünket.– A csapat itthon sorozatban hatszor volt bajnok, a most kezdődött idényben a hetedik amolyan alapkövetelmény. Érzi a nyomást magán?
– A nyomás, amit saját magammal szemben támasztok, sokkal nagyobb, mint amit kívülről helyeznek rám. Maximalista vagyok, nagyon fontos, hogy a lehető legjobban felkészítsem a játékosaimat, közösen fejlődjünk hétről hétre, napról napra, és a szakmai stábban is mindenki egy irányba húzzon. Édesanyám mindig mondogatta, a legnagyobb elvárást magunkkal szemben kell támasztanunk. Szenvedélyes edző vagyok, a vállamra nehezedő nyomás nem különösebben zavar.– A székfoglalójában úgy fogalmazott, a Ferencváros igazi elitklub. Valóban így gondolja?
– Sokkal többet kaptam, mint amire számítottam. A klubnál rendkívül profi körülmények fogadtak, a Groupama Aréna egészen elképesztő, a népligeti edzőközpontunkban minden adva van a jó munkához. Mielőtt először Budapestre érkeztem, alaposan felkészültem a klubból, amolyan kutatómunkába fogtam. Töviről-hegyire átolvastam az egyesület múltját, kik és mikor alapították, mit érdemes tudni róla, és hogy milyen óriási szurkolótábora van. Készültem is a remek hangulatra, de ami az első meccsemen fogadott az arénában, felülmúlta a képzeletemet. Biztos vagyok benne, rengeteg szép közös kaland vár ránk.– Mindig ennyire optimista volt?
– Nálam a pohár sohasem félig üres, hanem teli. Mindig ilyen voltam. Csakis a fejlődés, az előrelépés lehetősége érdekel, a kifogások, az unalmas lózungok nem. Mindenre van megoldás, csak éppen meg kell találni. A klub vezetőségével és a játékosokkal azon dolgozunk, hogy a lehető legmesszebb jussunk a nemzetközi színtéren. De azt sem felejthetjük el, hogy mi a dolgunk a magyar bajnokságban. Márpedig bajnokságot nyerni sehol, semelyik országban nem könnyű feladat. Különös elszántságot, odaadást igényel, idén is tizenegy klub próbálja folyamatosan megnehezíteni a dolgunkat. Sohasem nyertem még bajnokságot, abban mindenki biztos lehet, hogy a magam részéről mindent beleadok, hogy a csúcsra érjünk! Hiszek magamban, hiszek a csapatomban, és mindig is olyan voltam, aki a kemény munkára épít.
