Clubunk úszó olimpikonjával, Fábián Bettinával beszélgettek.
– A felkészülés legfontosabb fázisában, januárban kapott el egy mononukleózishoz hasonló tüneteket produkáló betegséget, ami tíz nap szünetre kényszerítette. Az úszásnál ilyen fontos szakaszban ekkora kiesés hatalmas visszaesést jelent. Mi tartotta önben a lelket?
– Azon kevés sportoló közé tartozom, akinek már január első hetében megtörtént egy nagy negatív, meghatározó esemény az életében. Remélem, letudtam a legrosszabbat erre az évre. Amikor világossá vált, hogy komolyabb problémával állok szemben, egy célt tűztem ki: történjen bármi, rajthoz állok a világbajnokságon. Ha nem ugrom vízbe, nullázom az esélyeimet az olimpiai kijutásra. Ahogy teltek a napok, tisztult bennem a kép, úgy tűztem ki nagyobb célokat: rajthoz állok, és képes vagyok leúszni a tíz kilométert. Az utolsó pár napban elkezdtem hinni magamban, hogy nemcsak végigúszom a távot, hanem benne lehetek az olimpiai kijutást jelentő top 13-ban. Talán ez volt pályafutásom eddigi legnagyobb mélypontja, örülök, hogy leküzdöttem, lendületet adott a jövőre nézve.– Amikor a világbajnokságon beérkezett a kvótát jelentő 12. helyre, edzője a gratuláció után azt mondta: „Egy hős vagy! Látod, mire vagy képes?” Utóbbi mondatból arra következtetek, talán Kutasi Gergely jobban hitt a sikerében…
– Kívülről talán kevésbé érezzük át teljesen a másik állapotát. Én belülről átéltem a betegség miatti gyengeséget, a kimaradt edzéseket, kilométereket. Tisztában voltam vele, hogy a versenyen lesz ennek következménye, nem tévedtem, viszont annyian hittek bennem és biztattak, hogy nekem is így kellett tennem. Úgy álltam a világbajnoksághoz, hogy megszerzem a kvótát, de csak akkor hittem el, amikor beértem, és így fogadott az edzőm.– Kutasi Gergely mondata azt is jelentheti, ha minden negatív előzmény ellenére így teljesített, akkor innentől tényleg mindenre képes. Mennyi erőt ad ez a folytatásra?
– Az elmúlt időszak egy mentális utazás volt számomra. Olyan részekre, mélységekre jutottam el, ahova nem kerülök a történtek nélkül, a fejlődésemben nagyon sokat jelent. Tudtam, fizikálisan nem leszek képes arra a formára, amit szerettem volna nyújtani a világbajnokságon, a hiányt fejben kell pótolnom, az erőt belülről kell merítenem. Nagyon erős koncentrációt igényelt, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek. Utólag erősebbnek érezem magam azáltal, hogy így lendültem át történteken, képes voltam legyőzni a nehézségeket, a jövőben ez a tapasztalat hasznomra lehet.– Mivel az olimpiai indulást a világbajnokságon lehetett megszerezni, a pozíciókért tényleg megharcoltak: ütés, rúgás, verekedés, fulladás, konkrétan minden előfordult, ami visszavethette volna. Egy pillanatra sem bizonytalanodott el a tíz kilométer alatt, hogy bármennyire küzd, nem érhet célba kvótahelyen?
– Pillanatokra többször is feltört az érzés, de próbáltam egyből elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat, mert tudtam, még több energiát elvesz tőlem, inkább figyelmen kívül hagytam. Az egész betegségem alatt ezt a filozófiát követtem: kapjak bármilyen rossz hírt is az orvosoktól, nem arra gondolok, hogy vége a felkészülésemnek, az olimpiai kvótának. Arra fókuszáltam, miben tudok fejlődni még akkor is, ha az ágyban fekszem betegen. Próbáltam a napos oldalon maradni és a pozitívumot látni.– Amikor az ember víz alá kerül egy bolyban, ahol ütik-vágják, és 6-7 másodpercig levegőért, az életéért küzd, ott nehéz meglátni a fényt és a reményt.
– Ilyenkor bekapcsolódik valamiféle ösztön. Ha lenyomnak, rúgnak, kapálóznak fölöttem és körülöttem, fel kell menni levegőért, kérdés, mennyi ideig tart. A fordulóban most sajnos sokáig, ennek negatívuma, hogy helyet veszít az ember. Mivel korábban többször is előfordult hasonló szituáció – bár nem ennyire durva –, nem zökkentett ki, mert előbb-utóbb úgyis felkerülők a felszínre.– Ezek után hajrázni is volt ereje. Érzékelte, hol áll, mi kell ahhoz, hogy elcsípje a kvótás helyezést?
– Az elmúlt években voltak emlékezetes hajráim, rólam azt kell tudni, hogy az utolsó körön mindig összeszedem az összes erőmet. Ezúttal éreztem, nem lehet olyan erős hajrám, mert megéreztem azt a tíz nap kihagyást. A fejemben viszont az játszódott le, minden ezen múlik: a sportkarrierem eddigi legnagyobb tétje, hogy megelőzöm-e azokat a versenyzőket a végén. Akármennyire szenvedtem, nem érdekelt, mennyire fájt. Tisztában voltam a célommal, tudtam, mennyi munka áll mögöttem, egyvalamiben voltam biztos: nem engedhetem, hogy elvegyék tőlem az olimpiai álmaimat, sem a versenytársak, sem a betegség.– Ahogy hallgatom, az az érzésem, szereti a lehetetlen küldetéseket.
– Biztos van valamilyen hatásuk felettem. Minél nehezebb egy kihívás, annál inkább teljesíteni akarja az ember. A nagy téttel járó versenyek nem megrémisztenek, hanem kihozzák belőlem, hogy komolyabban vegyem őket, és még jobban koncentráljak. Mindig rosszabbra számítok, mint ami valójában rám vár, ezért talán könnyebben átsiklok a kihívásokon és az éles helyzeteken. Jó lenne már elkerülni a nagy versenyek előtti betegségeket, mert az ilyen jellegű kihívásokat viszont nem szeretem.– A nyílt vízi hosszútávúszásról azt mondják, érettség, sok rutin szükséges, hogy az ember odaérjen az élmezőnybe. Ennek ellenére fiatalon, 19 évesen már olimpiai résztvevőnek mondhatja magát. Beszéltünk korábban arról, mennyire szereti a kihívásokat, az első nyári játékok ebben a kategóriában kétségkívül a legnagyobb lesz majd. Milyen érzésekkel és célokkal várja?
– Míg a medencében a fiatalok veszik át az irányítást, és csak a gyorsaság számít, nálunk az idősebb, rutinosabb versenyzők uralják a mezőnyt. Előny, hogy az olimpiai pálya belátható, nem lesznek zavaró tényezők, bár Párizzsal kapcsolatban pár dolog minimálisan aggaszt, ilyen a Szajna vízminősége. Jelenleg nincs róla információnk, a korábbi hírek nem voltak biztatóak, a legjobbakat reméljük. A többit pedig majd meglátjuk.
