A válogatottal az olimpiára készülő Grétát kérdezték.
– A csapatkapitány, Keszthelyi Rita mondta: vékony a vonal menny és pokol között. A kontinenstorna után két irányt választhatott a csapat, vagy még inkább szétesik, vagy amit láthattunk, összekapaszkodik és együtt túljut a nehézségeken. Mi kellett ahhoz, hogy az utóbbi ténylegesen megvalósuljon, és ne csak szavak szintjén?
– A csapat magja évek óta együtt készül a válogatottban, mindent tudunk a másikról, ki hogyan reagál bizonyos szituációkra. Soha nem volt ránk jellemző, hogy széthúztunk volna, akkor sem, ha ötödik, hatodik helyekért játszottunk világeseményeken. Ha a szívemre teszem a kezem, őszintén azt mondom, a legnagyobb erénye és ereje ennek a társaságnak, hogy legyen akár rossz vagy jó periódus, nem egyénileg akarjuk megoldani és megélni, hanem mindig csapatként. A januári eindhoveni Európa-bajnokság végén együtt leültünk a szobában, és órákon át beszélgettünk. Mindenki kimondta, hogy ezt elszúrtuk – talán erősebben is fogalmaztunk egymás között –, de nem játszottuk meg magunkat, nem volt mellébeszélés. Egy társaság akkor működik, ha a személyek egyesével is el merik mondani egymás szemébe, mit éreznek. Az őszinteség az alap, minden körülmények között. Akkor és ott, abban a szobában azt is megbeszéltük, hogyan tudunk túllendülni ezen a helyzeten. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez az ezüst nagyon gyönyörű érem, lehetett volna még szebb is, de rosszabb is. Az olimpia függvényében fontos visszaigazolás, hogy jó úton járunk. Csapatsportoknál a vízválasztót a legjobb négy közé jutás jelenti, ahhoz, hogy odáig eljussunk, a következő időszakban még többet kell tenni, fejlődni, egyénileg és csapatként is.– A dohai világesemény előtt fogalmazta meg, hogy magyar válogatott vízilabdázóként a kvóta megszerzése mellett egy világbajnokságon nem lehet kevesebb cél, mint az éremszerzés. Miután az elsőt teljesítették, egyből helyére is lépett a második, egy pillanatra sem lett úrrá a megelégedettség érzése?
– Amikor elértük az egyik célt, az olimpiai indulás kiharcolását, persze örültünk, és az öltözőben volt egy kis éneklés is, de mégsem éreztük, hogy ennyi elég volt. Miután a görögöket legyőztük az elődöntőben, azt mondtuk, jó, rendben, ez is megvan, de még mindig nem elég. Készültünk az Egyesült Államok elleni fináléra és boldogok voltunk, hogy eljutottunk a döntőig, de ott motoszkált az érzés: valahogy még mindig nem elég. Szerintem az a legjobb, ha élsportolóként ez az érzés van jelen mindenkiben. Valljuk be, kipukkadhatott volna korábban a lufi, de mi mindannyian egyet akartunk. Hányszor kelhet fel az ember élete során azzal a gondolattal: ma világbajnok lehetek? Ez az oka, hogy a döntőben, háromgólos hátránynál és az egész mérkőzés alatt az volt bennünk, mi itt ma addig küzdünk, kaparunk, harcolunk, ameddig bírjuk, és még azon túl is.– Ahogy megfogalmazta, ez a „nem elég” vitte tovább a csapatot a legvégsőkig. Párizsra gondolva mi lehet az „elég”?
– Most azt mondom, csak az olimpiai arany, nem tudok mást megfogalmazni. Ha ott leszek, és másképp alakulnak az eredmények, lehet, hogy másként fogalmazok majd. Tokióban a bronznak is nagyon örültünk, hiszen az első olimpiai érmet nyertük magyar női vízilabdában. Most nem mondhatok kevesebbet az aranynál, mert érzem, mire képes a csapatunk. A vébéről hazaérve egy napra elszabadultam a Balatonra. Sütött nap, ültem a hintaágyban, keresztrejtvényt fejtettem – bár azt sem tudtam, mit írok –, körbevett a csend, élveztem a pillanatot, de belül pörögtek az emlékek, felszínre törtek a világbajnokságon megélt élmények, egy-egy gól vagy győzelem kiváltotta érzések. Idő szükséges feldolgozni az elmúlt időszakot, viszont minden átélt pillanat erőt adhat a szürke, dolgos mindennapokban. Folytatódik a bajnokság, jönnek újra az edzések. Kőkeményen bele kell állni a munkába, máshogy nem megy, mert mindent az olimpiai győzelemért teszünk.
