Dumi még egy utolsót „varázsolt” a Margitszigeten, majd értékelte a felkészülési tornát.
Bevillant egyszer is, hogy az utolsó hazai meccsed lehetett a japánok elleni a karrieredben? Vagy emlékeztették rá esetleg a csapattársaid?
A csapattársaktól nem, a családból kaptam jeleket, hogy ez az utolsó. Amíg ez nem érkezett meg, addig nem is gondoltam erre. Nem is vagyok ilyen szempontból szentimentális. Játszottam már elég meccset ahhoz, hogy legyenek nem csak szép, hanem mindenféle markáns emlékeim, amelyek miatt nem feltétlenül erre fogok emlékezni. Bár azért ez most tetszett.Hadd emeljek ki egy emléket. A 2004-es athéni olimpiai felkészülés alatt készült egy emlékezetes tévés riport, amelyben Kemény Dénes mellett te és Benedek Tibor is nyilatkozott. Te néhány méterrel álltál csak arrébb, mint most, a medenceparton. Bevillannak ehhez hasonló emlékek a Hajós uszodából?
Visszautalnék arra az interjúra annyiban, hogy a riporter azt kérdezte tőlem, hogy ki a példaképem. Benedek Tibinek el is mondta, hogy ő az. A kedvenc játékos és a példakép nem ugyanaz, a példakép az más. Aki Benedek Tibor munkásságát, életét ismerte, annak ő példaképe volt. Elvitathatatlan volt az a tűz, az a munkamorál, amit ő képviselt. Benedek Tibor szelleme a mai napig áthatja a margitszigeti uszodákat. [Dumi néhány másodperc szünet után, könnyekkel a szemében folytatja] Ez nekem sem könnyű most, de ez így van. Emiatt az én példaképem is volt. Amikor Tibit szembesítette ezzel a riporter, akkor Tibi csak arra reagált, hogy persze, az elvégzett munka mindenkinek imponál.Zavarba jött Tibi, az első mondata közepén el is nevette magát, annyira meghatódott.
Igen, mert ő nem gondolta, hogy én ő vele vagyok azonos. És egyébként valószínűleg nem is. Még hogyha évekkel, évtizedekkel később a munkamorál meg a fegyelem valamilyen formában ugyanúgy rám ragadt. Ez akkor nem volt rám jellemző, de mindenképpen megsüvegeltem. Így talán kerekebb az a riport, hogy ezt most elmondtam.
