Női kéziseink visszavonuló játékosával, Kovacsics Anikóval beszélgettek.

– Tud már múlt időben beszélni a pályafutásáról?
– Még nehéz, mert folyamatosan törnek fel az emlékek. Több időnek kell eltelnie, hogy teljesen felfogjam, lezárult ez a fejezet. El kell kezdődnie az új életszakaszomnak, hogy valóban tudatosuljon bennem, de nincs rossz érzésem a visszavonulással kapcsolatban.

– Nem próbálták meggyőzni, hogy ne adja fel és folytassa?
– Persze, sokan mondták, hogy miért nem próbálom meg. Amikor januárban meghúzódott a belső oldalszalag a térdemben, egy külföldi vizsgálat során egy régebbi keresztszalag-szakadás nyomát is felfedezték. A hétköznapokban szerencsére egyáltalán nem érzem instabilnak, tudok vele futni, kondizni, irányváltást és cselezést is csináltam, de a játék közbeni ütközést már nem vállalnám. Nem szerettem volna egy még súlyosabb sérülést kockáztatni, és az újabb műtétet is el akartam kerülni, ezért inkább úgy határoztam, befejezem. Biztos más lett volna a helyzet, ha tíz évvel fiatalabb vagyok, azonban így is sok volt a kihagyásból, és sohasem lehet előre biztosan tudni, hogyan reagál majd a sérült testrész. Tényleg csak azt sajnálom, hogy nem tudtam élesben is kipróbálni, mi maradt bennem, pedig a második vállműtétemet követően öt hónapon keresztül napi több órát dolgoztam a visszatérésért. Így is szép karrier áll mögöttem, és ami még fontosabb, a családommal minden rendben, ez a része kerek az életemnek.

– Csak néhány év a korkülönbség a két, szintén kézilabdázó öccsével. Azért érezte, hogy felnéznek önre?
– Többször említették nekem – amit nem is gondoltam volna –, hogy a példaképük vagyok, és milyen sokat adott nekik az én utam. Folyamatosan követték, hova jutok el, és milyen hozzáállással. Nyilván nem voltam ügyetlen, de sohasem hittem magamról, hogy különleges tehetségem lenne, inkább a szorgalmamnak köszönhetem a sikereket. Ez a munkamorál mindhármunkra jellemző. Mindig is összetartó, jó testvérek voltunk, Petyával egy ideig szomszédok is voltunk Budapesten, most sem lakunk sokkal távolabb egymástól. Naponta beszélünk, van egy testvéres chatcsoportunk, amelyben a legközelebbi barátokhoz hasonlóan mindent megosztunk egymással.

Kovacsics Péter, a Ferencváros balszélsője, Anikó öccse

Az egész pályafutása alatt felnéztem rá, a családdal együtt mindig ott voltunk mellette, támogattuk, szurkoltunk neki. Szinte felfoghatatlan élményt jelentett nekünk a Bajnokok Ligája-győzelme, az olimpiai szereplés kiharcolása, vagy hogy csapatkapitány volt a válogatottban meg a Fradiban. Hihetetlennek tűnt, és engem is motivált, hogy egy kis településről elindulva valóra váltotta az álmait. Bebizonyította, hogy a kitartó, céltudatos munka kifizetődik, megéri nem feladni, bármilyen nehézség is hátráltasson. Nagy erénye, hogy a pályán a nehéz helyzetekben is higgadt tudott maradni. Tudom, mennyi munkát tett bele a visszatérésbe, talán még soha korábban nem volt olyan jó fizikai állapotban, mint az év elején. Nekünk is nehéz volt elfogadni a visszavonulását, mert szerettük volna még látni játszani, azonban így is hálásak lehetünk, amiért ennyi mindent elért. Nem lehet oka a panaszra, és a pályán kívül is megtalálta a boldogságot, ott áll mellette a szerető családja, testvérként pedig továbbra is számíthatunk egymásra.

– A kézilabdázás mellett a lovak is közös szenvedélyük.
– Van istállónk otthon, a hátsó udvarban, édesapánk régóta foglalkozik hidegvérű lovakkal, és Petya is örökölte ezt a szenvedélyét. Az egyik nálunk született ló huszonöt évig élt velünk, szinte testvérünkként szerettük, és rajta lehetett lovagolni. Otthon remek kikapcsolódást jelent mindannyiunknak.

– Nagy visszhangja volt, amikor 2016-ban a Ferencvároshoz igazolt. Mi motiválta a váltásra?
– Érett bennem a gondolat, hogy változtatnom kellene, valami újat kipróbálni. Márpedig ha megszületik bennem egy hasonló érzés, addig nem hagy nyugodni, amíg nem cselekszem. Az is szerepet játszott, hogy szerettem volna még irányítóként játszani, a Fradinál így számítottak rám. Győrben a bal szélen is megálltam a helyem, a válogatottban is ott számoltak velem. Másfelől sok olyan meccs volt, amikor teljes kiszolgáltatottságot éreztem, mert nemigen jutott el hozzám a labda, miközben az járt a fejemben, tudnék belső poszton segíteni a többieknek.

– Irányítóposzton gyorsan megtalálta az összhangot Szucsánszki Zitával?
– Hamar kialakult köztünk a jó kapcsolat, mindent megbeszéltünk. Annyira bíztunk a másikban, hogy sokszor egymás között intéztük a cserénket. Ha az egyikünknek nem ment, jött a váltás, majd kívülről biztattuk a másikat vagy éppen láttuk el tanácsokkal. Azt is szerettem, amikor egyszerre voltunk a pályán, de Nerea Penával hárman szintén hatékonyan játszottunk.

Elek Gábor, az FTC korábbi edzője

A Fradiba igazolásában kulcsszerepet játszott, hogy irányítóként szeretett volna szerepelni, és belátta, hogy erre Győrben nem lesz lehetősége. Abban az időben a válogatott érdeke is azt kívánta, hogy ne a bal szélen játsszon, ezzel együtt nagy fogásnak számított, hogy el tudtuk hozni. Szucsánszki Zitával és Nerea Penával kiegészülve az volt a legkreatívabb csapat, amelyet irányíthattam. Mindent elmond róla, hogy Zizi kiválása után rögtön ő lett a csapatkapitány. Egy jó egyéniséget és kiváló sportembert ismertem meg a személyében. A gondolkodásában és a viselkedésében látszott, hogy két fiútestvér mellett nőtt fel, kellően csibész volt a játékhoz és az öltözőhöz is. Nem csinálok belőle titkot, hogy az egyik nagy kedvencem volt, borzasztóan szerettem vele együtt dolgozni. Gyorsan megértette, mit szeretnék az adott mérkőzéstől, és szépen le is vezényelte. Szörnyű volt közelről látni a kálváriáját, ha nincs a vállsérülése, még biztos lett volna három-négy kiemelkedő éve. Nem tudtam érzelemmentesen végignézni a búcsúztatását, azért is viselt meg, mert nem érdemelte meg, hogy így érjen véget a pályafutása. Biztos vagyok benne, hogy megtalálja az életben a helyét, de azért remélem, hogy ez a sportágon belül lesz.

– Melyek a legkedvesebb emlékei a ferencvárosi évekből? Bizonyára sokaknak eszébe jut 2018 őszéről a Vipersnek az utolsó másodpercben lőtt győztes gólja.
– Az valóban emlékezetes! Már azt nagy eredménynek tartom, hogy a profi karrierem során csak a BL-ben játszottam. Amikor a Fradihoz kerültem, a Győr már európai szinten is topcsapatnak számított, mindenki várta tőle a címeket. Az első népligeti évemben aztán rögtön megnyertük a Magyar Kupát, és hazai pályán később gyakran elkaptuk az ETO-t. Egyre közelebb kerültünk hozzá, a BL-ben is óriási meccseket játszottunk, miközben folyamatosan fejlődtünk – döntően magyar játékosokra építve. A csapategység, a küzdés és az összetartás volt mindig is az erősségünk. Most el kell fogadni: ahhoz, hogy a BL-ben is évről évre ott legyünk a végelszámolásnál, kellenek a külföldi klasszis játékosok, a jövőben azonban én is szeretnék azért tenni, hogy minél több magyarral is elérhessünk hasonló eredményt.

– Nincs amiatt sem hiányérzete, hogy kimaradt az FTC tavalyi BL-döntőjéből, vagy most már nem készülhet a válogatottal Párizsra?
– Szerencsére átéltem már annyi sikert, hogy azt mondhatom: nincs. Persze sajnálom, hogy kimaradtak a karrieremből, de így is többet kaptam, mint amiről valaha álmodtam. Amikor tavaly az újabb vállsérülésem miatt csak a lelátóról nézhettem a final fourt, arra gondoltam, ennek valamiért így kellett történnie. Most januárban viszont tényleg olyan szinten álltam, hogy reménykedtem benne, lehet még egy jó időszakom, és akár az olimpiai keretbe is bekerülhetek. Azonban ha választanom kellene, hogy játszom még két évet és részese vagyok a felsorolt sikereknek, vagy minden rendben van családom körül, biztos mindig utóbbit mondanám. Csak azt bánom, hogy nem sikerült a pályán befejeznem.

– Hogyan élte át a DVSC elleni meccs előtt és után tartott búcsúztatót?
– Már korábban is rengeteg kérdést kaptam arról, mi van velem, mikor térek vissza. Jólesett, hogy sokan vártak vissza, ugyanakkor rossz volt az utolsó időszakban újra és újra elmondani, hogy ebből valószínűleg már nem lesz semmi. Igazán emlékezetes marad, hogy telt házas meccsen tudtam elbúcsúzni. Ráadásul éppen a Debrecen ellen, így ott volt a pályán Hornyák Dóra is, aki ugyancsak jó barát, meghatározó ember az életemben. Fontos volt, hogy a férjem és kisfiam is ott lehetett a lelátón, azért más volt anyukaként búcsúzni. Már az öltözőben megkönnyeztük a lányokkal, aztán többen még este is elérzékenyültek. Bennem a játékoskijáróban, amíg vártam, hogy szólítsanak, tudatosult igazán, hogy tényleg vége, nem is bírtam visszatartani a könnyeimet.

– Az FTC azzal engedte el, hogy marad a klub utánpótlásában. Vannak már tervei a jövőre nézve?
– Az biztos, hogy egyelőre nem szeretnék a kézilabdázástól elszakadni. Elkezdem a sportszervezői szakot az ELTE-n, ebből sokfelé el lehet később indulni. A koronavírus-járvány alatt már csak magam miatt is elvégeztem egy mentáltréner tanfolyamot. Azt nem hiszem, hogy erre visz az utam, mindenesetre segíthet a fiatalokkal való munkában. Sok terv van ezzel kapcsolatban a fejemben, még tisztáznunk kell a klubbal is, hol tudok bekapcsolódni az utánpótlás-nevelésbe, de mindenképpen személyesebb kapcsolatra törekednék a gyerekekkel. A saját példámból is tudom, hogy vannak olyan problémák, amelyekkel nem szívesen fordulnak az edzőikhez. A kemény munkát nem lehet megúszni, viszont segíthetek nekik sikeresen venni az akadályokat, és felkészíteni őket a felnőttek között rájuk váró kihívásokra.

A teljes interjú: NSO