Dumival beszélgettek többek között a Fradiban eltöltött időszakáról és az olimpiai felkészülésről is.

– Világklasszisként érkeztél, mégis elgondolkodtató volt néhány éve az a mondatod, hogy „a Fradi és Varga Zsolt magasabb szintre emelte a játékomat”. Ez alatt mit értettél?
– Szükségem volt arra a terhelésre, amit Zsolttól kaptam, mert az tartotta a játékomat naprakészen. Egész karrieremet az jellemezte, hogy megtalálom a furcsa megoldást, a rést a pajzson, de ha valamiben alulmaradtam, akkor az sokszor a fizikális oldala volt a játéknak. Egy az egyben meg tudott verni egy erősebb center, vagy velem szemben az erősebb felépítésű és masszívabb Filipovics, még ha nem is akciózott, de simán be tudott tolni mondjuk szabaddobásra. Ezek csak kiragadott példák, de azzal, ami itt a Fradiban várt rám, felzárkóztam a nemzetközi mezőnyhöz e téren is. Sokszor éreztem azt is, hogy még dominálni is tudok mezőnyben, ami miatt azt mondom, hogy egy következő szintre emelte a játékomat. Ezzel egyébként még magamat is megleptem, hogy ennyi mindent tartogat a fizikai mivoltomban való felzárkózás a világ élmezőnyéhez.

– Hét év alatt 16 trófeát nyertél a Ferencvárossal. Van olyan siker, amit valami miatt kiemelnél a többi közül?
– Amikor az első BL-t megnyertük 2019-ben, akkor kiszakadt belőlem egy feszültség, és még meg is könnyeztem a vízben azt a győzelmet, mert aztán nem tudtam, hogy lesz öt év, ami még ennyi jót tartogat, köztük például még egy BL-győzelmet. Úgyhogy az a hannoveri siker vízválasztó volt… És ha már így az érzelmekről beszélünk, akkor arra emlékszem, hogy az különlegesebb volt. De ide sorolhatnám az első bajnoki címünket, amikor végülis a még nagy Szolnokot tudtuk megverni, úgy hogy fél évvel korábban kétszer is ötméterespárbajban kaptunk ki ellenük. Érdekesség, hogy az volt az utolsó büntetőpárbaj, amit elvesztettünk Somával, aki azóta óriási rutinra tett szert a játék ezen elemében is. Ezt már akkor is lehetett érezni, hogy ebből nem csak a Fradi, hanem a válogatott is fog tudni profitálni.

– 41 meccsből 40 győzelem. Magyar Kupa-, bajnoki és BL-arany. Mennyire volt különleges számodra ez a szezon?
– A máltai Final Four előtti napokban azt próbáltam hangsúlyozni, hogy nem érdekelnek az esélyek, hogy hogy végzünk. Egyszerűen csak át akarom adni magamat annak a – divatos kifejezéssel élve – flow-nak, amit ez az egész szezon hozott. Kezdve attól, hogy Dusan Mandics hozzánk került és amilyen történetet hozott magával, addig, hogy nekem valószínűleg ez az utolsó BL-szereplésem. Ezek kicsit szentimentális dolgok voltak, habár nem tartom magam szentimentálisnak, de itt mégis arról lehet beszélni, hogy az érzések mentén próbáltam a dolgokat megélni. Ez látszódott is azon, hogy hogy játszott Mandics. Próbáltam őt minél jobban támogatni, mert tudtam, hogy ez egy olyan lelki teher, amit csak egy ilyen kvázi „bosszú” tud lenullázni, és ha az megvan, akkor a döntőbe is szép kilátásaink vannak, mert akkor a dolgok úgymond megoldódnak. Ez furán hangzik, de ezen 8-9 hónapig volt időm gondolkodni, illetve érezni, hogy hogyan is kellene ezt felépíteni. Persze, ez nem von le semmit abból, hogy Mandics önmagában óriási játékos, és mindig is benne volt a klasszis, de nem mindig jött ki. Például a Novi Beogradban egyáltalán nem jött ki a második évében, de az első szezonjában sem, amikor bejelentették a szerb szupercsapatot. Nekem ez egy olyasfajta dolgot jelent, ami túlmutat talán a sporton, vagy a sportnak egy másfajta oldalát mutatja meg. Mégpedig, hogy nem mindig fogat összeszorítva, vicsorogva kell a céljainkért küzdeni, hanem egyszerűen csak át kell engedni magunkat annak a folyamatnak, aminek az eredménye lehet a győzelem, amennyiben az égiek is úgy akarják. Márpedig az élet, és a sport valahol X-re játszik – hogy ilyen „modernül” fogalmazzak. Úgy érzem, hogy ezek a dolgok visszapörögnek oda, ahova vissza kell nekik. Aki beleteszi a munkát, nem furkálódik, dolgozik és fegyelmezett, az a végén – a képességeinek mértékében – „kifizetődik”. Valahogy így gondolok erre az egész szezonra is.

– Benned volt-e a Pro Recco elleni BL-döntő előtt, hogy ez lesz az utolsó meccsed az FTC-ben?
– Azt nem tudtam, hogy az utolsó Fradi-meccsem lesz-e, de azt sejtettem, hogy az utolsó Bajnokok Ligája-meccsem. A kettő viszont nem fér össze, ami kiderült, amikor a folytatásról beszéltünk a vezetőséggel a szezon végén. Az egyetlen dolog, amiért szívesen folytattam volna, az a magyar bajnoki címek számát illető csúcs, de el tudom engedni. Ez így is egy szép karrier, egy szép vitrin, hogy úgy fogalmazzak. Úgyhogy a Fradiban ilyen formában letettem a sapkát, befejeztem. Más magyar klubban pedig nem kívánok játszani, úgyhogy így kimondtuk közös megegyezéssel, hogy ennyi volt. A Ferencváros kötelékében maradok még egy darabig, aztán meglátjuk, hogy mit tartogat az együttműködés. Nekem vannak terveim, vannak ötleteim, és van rá egy hosszabb időintervallumom, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy ez működőképes-e.

A teljes interjú: Fradi.hu, Dumival a VLV is beszélgetett, ezt ide kattintva olvashatod.