A pólósainkat közel két évtizedig erősítő, KEK-győztes, Európa- és világbajnok Kásás Zoltánnal beszélgettek játékos- és edzői pályafutásáról.

Pár hete egy villamoson futottunk össze. Mindig tömegközlekedik? Nincs is kocsija?
Van autóm, de leginkább csak akkor használom, ha lemegyünk a kis hétvégi házunkhoz, Lovasra. Itt a városban nem használom, mert utálom a pesti forgalmat, másrészt nagyon jó helyen lakom közlekedési szempontból, a Komjádihoz is átszállás nélkül tudok menni. Arról nem is beszélve, hogy mint nyugdíjas, ingyen utazhatok.

Épp a Komjádiból jött, ahol aznap „csak ezer métert” úszott. Mert egyébként mennyi a penzum? És milyen gyakran megy le az uszodába?
Egykori olimpiai érmesként oda is ingyen…! Ha nem jön semmi közbe, minden hétköznap ott vagyok, és általában kétezer métert úszok.

Volt vízilabdáshoz méltóan gyorsban, vagy „igazi” nyuggerként mellben tempózik?
Az elején négyszáz métert bemelegítek, akkor vegyesen úszok, többféle úszásnemben, van amikor csak lábtempózok. Utána gyorsban – egyre lassabban… – úszom, de néha pihenésképpen háton folytatom egy ideig.

Belgrádban, 1973-ban az első világbajnokságon és a következő évi bécsi Eb-n 1974-ben is tagja volt az aranyérmes csapatnak. Utána viszont… Miért maradt ki, tudja?
Az 1975-ös cali világbajnokság előtt az akkori kapitány, Gyarmati Dezső azt mondta, most a vb-re nem visz ki, de cserébe az olimpiára majd igen. Aztán mégsem…

Nem volt jóban Gyarmatival?
De, de. Ő már a Fradiban is volt edzőm, és soha nem volt semmi bajunk egymással, azaz biztosan nem személyes oka volt. Sőt annyira jóban voltunk, hogy amikor ő később Kolumbiában edzősködött, akkor leveleztünk is.

Hagyjuk is a játékoséveket! Azt gondolom, azon nem lehet vita, hogy kiváló edző volt, amit számtalan eredménye bizonyít. Ugyanakkor szövetségi kapitányként – remélem, nem bántom meg ezzel! – kudarcot vallott…
Azért tegyük hozzá, 1987-ben egy olyan időszakban lettem kapitány, amikor a magyar póló amúgy is mélyrepülésben volt, ha jól emlékszem, hat évig nem nyertünk semmilyen érmet. 1985-ben az szófiai Eb-n Rusorán Péterrel ötödikek lettünk, 1986-ban a reaktivált Gyarmati Dezsővel a madridi világbajnokságon pedig csak kilencedikek. Ezzel párhuzamosan pedig akkoriban egy-két ember miatt a magyar vízilabdának pocsék híre volt külföldön, amit néhány játékosunk viselkedésével érdemeltünk ki. Morálisan szét volt esve a magyar vízilabda, másfél évembe került, mire ezt helyrehoztam.

Az eredmények mégsem jöttek…
Ez igaz, de az olimpiai ötödik hely után 1989-ben azért legalább az éremtelenségi sorozatot sikerült megszakítanunk, a berlini világkupán a jugoszlávok és az olaszok mögött bronzérmesek lettünk. Igaz, utána a bonni Európa-bajnokságon, ahova szerintem még jobb formában érkeztünk, csak kilencedikek lettünk, ezért még a helyszínen lemondtam. Kétségtelen, ez egy nehéz időszaka volt az életemnek, de erre mondják azt, hogy el kell tudni viselni a kudarcot – néha a sikert sem könnyű! –, és hát ezek is hozzátartoznak a pályafutásomhoz.

A kudarcok mellett szerencsére a sikerekből is bőven kijutott.
Igen, később, amikor már olyan csapatokkal dolgozhattam, ahol a sport játszotta a főszerepet… De addig még kijutott a balsikerekből. A szövetségi kapitányi munka után dolgoztam az Ortigia Siracusánál. Ez Szicília egyetlen első osztályú, de nagyon gyönge csapata volt. Ott például a bajnokság vége előtt kirúgtak. Aztán a Jadran Splitnél is edzősködtem. Ott fura módon egy öttagú testület állt a klub élén, három év alatt öt trénert fogyasztottak el. Amikor odamentem, ötödikek voltak, amikor engem elküldtek, másodikak, egyetlen ponttal a Mladost mögött. Tíz hónapig húztam, s ezzel csúcstartó voltam akkor. Amikor el kellett jönnöm, azt mondták, hogy jó edző vagyok, csak nem ehhez a csapathoz való.

Még mindig nem jutottunk el a sikerekig…
Megérkeztünk! A szerbiai Becsejjel és a görög Olympiakosszal Bajnokok Ligáját nyertem. Ilyen ez edzősors: egyszer lent, egyszer fent. A siker múlhat azon, kikkel dolgozol, megtalálod-e velük a hangot. Lehet, hogy jó az edző, de rossz a csapat, vagy ugyanez fordítva. De még az is lehet, hogy mindkettő jó, mégsem jönnek az eredmények, mert nincs meg közöttük a kémia. Mondok is egy példát, de nem a vízilabda világából.

Steinmetz János – aki segédedzője volt szövetségi kapitányi korszakában – mondta, persze viccből: „a régi Csasziban csajoztunk volna, de jött ez a mázlista Zoli, egyszer végigsétált a parton, máris szép barna lett, s minden lány utána futott, én senkit nem érdekeltem…”
Jánossal még a Fradiban játszottunk együtt, ő volt az egyik legjobb barátom, azért is kértem őt fel segítőnek, amikor a válogatottal dolgoztam. Bőrtípus kérdése, hogy ki az, aki könnyen barnul, és ki az, aki azonnal leég. Ő fehér bőrű volt, mint a fiai közül Ádám. Nekem szerencsém volt.

És tényleg „kajálták”a csajok?
Ööö… igen, de én nem az a fajta vagyok, aki élt az ilyen a lehetőséggel.

Azt számon tartják, hogy Kemény Dénes és Ratko Rudics a póló történetének legeredményesebb szövetségi kapitányai a maguk három, illetve négy olimpiai aranyával. De mivel benne volt az aranycsapat mindhárom győzelmében, ugye nevezhetjük a sportág történetének legsikeresebb másodedzőjének?
Őszintén szólva nem tudom. De az biztos, hogy a szövetségi kapitányok viszik vásárra a bőrüket, ha kudarc van, őket rúgják ki, igaz, ha meg siker, akkor őket ünneplik. Szóval ilyen értelemben egy másodedző nem számít. De az biztos, jó dolog volt jó játékosokkal együtt lenni ilyen hosszú időn át. Huszonegy olimpiai bajnokkal dolgozhattam együtt, voltak közöttük egyszeresek, kétszeresek, s ki ne tudná, hatan háromszorosak is.

Az igaz, hogy ők mindannyian Apuknak szólították?
Igen. Persze úgy indult, hogy Tamás, – mondhatnám, természetesen – apának szólított. Ez Kiss Gergőnek nagyon megtetszett, ő kezdett el apuzni. És ennek az lett a vége, hogy mindenki apuzott, és mind a mai napig Apunak szólítanak. Még Dénes is, akivel azóta is együtt tanítunk a Testnevelési Egyetemen.

A teljes interjú: Sportal