Az aktív játéktól visszavonuló Kovacsics Anikóval beszélgettek.

Csodálatos pályafutást zártál le, és ez még akkor is igaz, ha az utolsó évek sok szenvedést hoztak.
Sosem gondolkodtam azon, hogy majd mikor kellene befejeznem, mert amikor benne van az ember, akkor csak a mókuskereket látja, olyan érzésed van, hogy ennek sose lesz vége. Az elmúlt három év egy nagy kálvária volt, rengeteget dolgoztam azon, hogy visszatérjek, a második vállműtét előtt volt egy kis megtorpanás, de újra lendületet vettem, és azt sajnálom, hogy végül nem próbálhattam ki, hogy mi, mennyi maradt még a vállamban, bennem. Amikor a térdem újra megsérült, gyakorlatilag két héttel a visszatérés előtt, bár elkezdtem ismét a rehabilitációt, tudat alatt már éreztem, hogy itt a vége. Csak nem akartam, vagy nem mertem kimondani.

Mi döntött végül?
Hogy két kézre és két lábra van szükségem, ott a családom, a kisfiam, Marci, erre is gondolnom kell. A második vállműtét után öt hónapon keresztül minden egyes nap kőkeményen dolgoztam, naponta három-négy órán át foglalkoztam a vállammal, tényleg sajnálom, hogy ezek után elmaradt a visszatérés, de a térdsérülés eléggé megosztó volt, egyesek műtötték volna, mások nem, mindenesetre összességében úgy éreztem, ez túl sok jel volt már. Nem akartam olyan súlyos sérülést kockáztatni, ami a magánéletemet is megnehezíti, illetve… Mentálisan is belefáradtam, jött egy határ, amire azt mondtam, hogy ezt már nem, talán, ha tíz évvel fiatalabb lennék, másképp döntök.

Melyek a legkedvesebb időszakai a karrierednek?
Különleges volt a két Bajnokok Ligája-cím, hiszen az valami új volt, de rögtön eszembe jut az is, amikor először legyőztük a Fradival a Győrt, hogy az első évben rögtön Magyar Kupát nyertünk. Sokan megkérdőjelezték a döntésemet, hogy a mindent megnyerő klubtól jövök a Fradiba, de azóta se csinálnék semmit másként, jó döntés volt. Elek Gábornak is sokat köszönhetek, bízott bennem, irányítóként játszhattam, szóval az első év emlékezetes maradt. Meg az is, hogy milyen közösségben játszhattam, az emberi kapcsolatok sokat számítanak nekem, jó szívvel gondolok vissza ezekre az évekre. Ott van aztán 2018 ősze, amikor a Vipers ellen az utolsó másodpercben nyertünk, utána pedig tizenöt gólt lőttem a Bietigheimnek, majd a válogatottal a legjobb nyolc közé jutottunk az Európa-bajnokságon.

Van valami miatt hiányérzeted?
Nem hiányérzetnek mondanám, elégedett vagyok azzal, amit kaptam, de azt sajnálom, hogy nem sikerült a pályáról elbúcsúzni, picit tovább játszani, az elmúlt három év kemény munkájának jutalma lett volna. Ezt nehezen fogadtam el, de semmi sem történik véletlenül, talán még nagyobb problémától óvott meg a sors.

Van már terved a folytatásra?
Már elkezdtem tanulni, fejleszteni magamat, úgy szeretnék elindulni, hogy később még többfelé fordulhassak. Az FTC végig támogatott, az utóbbi három évben, a gyermekvállalás, a sérülések közben is mindent megkaptam a klubtól, ezért örökké hálás leszek, és most is, amikor arra jutottam, hogy befejezem, lehetőséget kaptam rá, hogy itt helyezkedjek el. Az utánpótlás-nevelésben segítek majd, igyekszem a fiatal tehetségek útját egyengetni, hogy ferencvárosi szintre kerülhessenek, a felnőtt csapat számára is hasznosak legyenek. Egyre feljebb jut az együttes, nagyon komoly eredményeket ér el, aminek örülök, de jó lenne, ha ehhez a jövőben is minél több magyar játékos tudna hozzátenni. Nagyon sok minden van a fejemben ezzel kapcsolatban, tapasztalatból tudom, hogy nekem mi hiányzott annak idején, hogy mire volt szükségem. Szeretnék visszaadni a sportágnak abból, amit kaptam.

A teljes interjú: Fradi.hu