A FradiTV heti adásában fókuszban többek között clubunk korábbi úszó kiválósága, a 70. születésnapját ünneplő Gyarmati Andrea.

A teljes adás: MédiaKlikk

Amikor el kellett jönnöm a BVSC-től, egyértelmű volt számomra, hogy a Ferencvárosnál szeretném folytatni a karrieremet. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy a Fradihoz szerződtem. Felejthetetlen éveket töltöttem el a klubnál, amely számomra máig a sportcsaládot jelenti, örömmel tartozom ide. A szívem és a vérem is zöld-fehér. A Népligetbe járok ebédelni, Fradi-köpenyben megyek le az uszodába. Nagyon szurkolok természetesen a Fradiban úszó tehetségeknek is, ahogy az összes magyar versenyzőnek

Munkahelyén, a Péterfy Sándor utcai kórház gyermekrendelőjében találkozunk. Tényleg muszáj még dolgoznia?
Nem erről van szó. Azért dolgozom, mert nem tudom, mi mást csinálhatnék. Máshoz nem értek. Meg hát szeretek segíteni és szeretem a hivatásomat.

Hetente hányszor rendel?
Mindennap itt vagyok a rendelőben, és előfordul, hogy házhoz is megyek. Régebben gyakran hívtak, ma már ritkábban. Talán nem is baj, hiszen már negyvenöt éve gyógyítom a gyerekeket, és előtte hat év volt még az egyetem is.

A gyerekek és szüleik doktor néniként ismerik, ám az idősebbek egy korszak meghatározó úszójaként, akinek az 1972-es olimpián „járt volna” az aranyérem, hiszen két számban is esélyesként állt rajtkőre. Bevallom, én is azok közé tartoztam, akikben egy világ dőlt össze, mert nem lett olimpiai bajnok. Foglalkoztatja még a müncheni olimpia?
Ááááá…! Nagyon örülök, hogy azt csinálhattam, amit szeretek. Sok kedves szót, megbecsülést kaptam az emberektől, és kapok ma is. Persze, nagyon jó lett volna olimpiát nyerni, mint a szüleim, de nekem Münchenben „csak” világcsúcs, ezüst- és bronzérem jutott. Azt szoktam mondani, hogy mindenkinek megvan a maga ezüstje, csak nincs körülötte akkora felhajtás, mint az én esetemben volt.

Ezt megmagyarázná?
Úgy gondolom, az is egyfajta ezüstérem, ha valakinek nem sikerül a magánélete, a pályaválasztása, vagy ha nem érik el azt, amit szerettek volna, csak ők nincsenek az érdeklődés középpontjában, mint én voltam az 1972-es olimpián… Az életem ezen szakasza, a versenyzői éveim miatt nem lehet egy rossz szavam sem! Ami nem igazán sikerült, az a magánéletem. Két nagyon aranyos férjem volt, akikkel a mai napig jó a kapcsolatom, szeretem őket. Sajnálom, hogy nem sikerült egy teljes életet leélni valamelyikükkel. Első férjemmel, Misával négy gyereket terveztünk, és nagyon bánom, hogy csak egyet szültem. Én mind a két házasságomat úgy terveztem, hogy holtomiglan-holtodiglan, de nem a sorsot hibáztatom, mindig azt keresem, én mit rontottam el.

Mikortól lett a müncheni ezüstből és bronzból siker az ön számára?
Az ezüsttel nem volt baj, hiszen száz háton nyertem – a száz pillangóval volt gond, mert ott számítottam esélyesnek. Vagy ahogy az egyik kis páciensem mondta: a lepkeúszással volt a baj. Sajnos, voltak gondjaim Münchenben, el kellett volna indulnom száz gyorson is, de beteg voltam, így nem tehettem. A betegséggel amúgy nem kell foglalkozni, mert ha nyertél, nincs miről beszélni, ha meg nem, nincs mire hivatkozni.

Vagyis minden úgy volt jó, ahogy volt?
Ha visszamehetnék az időben, azért azt a száz pillangót csak megnyerném…! Nem vagyok rá büszke, ám sportemberileg talán érthető: a terrortámadásról értesülve eszembe jutott, mi lenne, ha lefújnák az egész versenyt, és újrakezdenénk mindent? Másfelől viszont, ez volt az egyetlen módja annak, hogy kilógjak a családomból, így én lettem a legfeltűnőbb – ebben a családban nem nyerni, na, addig az ismeretlen volt.

A családban téma volt a müncheni szereplése?
Nem, és talán ez volt az egyik baj, meg kellett volna beszélni mindazt, ami az olimpián történt.

Megszámolni sem lehet, hogy versenyzőként hány kilométert teljesített a medencében edzéseken és versenyeken. Sok úszónak annyira elege lesz a sportágából, hogy a pályafutása vége után még pohárban sem akar vizet látni…
Mondtam, hogy most is rajongok az úszásért, csak már nem játszik főszerepet az életemben. Mivel utálom az úszószemüveget és a hideg vizet, amiben pedig bőven volt részem, néha-néha megyek csak úszni, akkor is inkább jó időben. Mozgásformaként az úszás helyére a kondizás lépett, azt csinálom mindennap, csak elvétve marad ki egy-egy alkalom. Egykor nagyon szerettem futni is, de a térd- és a csípőprotézisem miatt ez elmaradt az életemből, az orvos kollégáim egyik ilyen műtét után sem tanácsolják a futást.

Nem bánatos miatta?
Szomorkodom ugyan, de ez van, el kell fogadnom, hogy sajnos szűkülnek a lehetőségek. Ezek után maradt a kondi, ahol, ha futni nem is szabad, de taposni igen. Van egy nagyon kedves személyi edzőm, István, ő állítja össze a gyakorlatokat. Régen az Anyu mondta meg, hogy mit csináljak az edzésen, most ő. Taposás közben pedig, hogy még hasznosabban teljen az idő, olvasni szoktam.

Milyen könyveket?
Sokfélét: regényeket, szakirodalmat, spirituális könyveket. Nemrégiben „századszor” olvastam el Thomas Manntól a József és testvéreit, és eszembe jutott a legendás egyetemi tanár, Hegedűs Géza bácsi mondata: amit nem érdemes másodszor is elolvasni, azt egyszer sem érdemes. Valóban így van, egy jó műhöz később is vissza lehet térni, mert mindig mást és mást ad az embernek, életkortól, élethelyzettől függően.

Szülei, Székely Éva és Gyarmati Dezső a magyar sport legendás alakjai, olimpiai bajnokok, de már nincsenek köztünk. Mennyire érzi a hiányukat?
Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, és idővel jobb lesz. Hát… nem lesz jobb, csak az ember megszokja, hogy nincsenek vele a szülei. Ma már nem nyúlok automatikusan a telefonhoz, hogy felhívjam őket, de sokat gondolok rájuk, szívesen emlékezem az együtt töltött időkre. Valóban különleges emberek voltak, sok szép dolgot éltünk meg együtt, felejthetetlen emlékeim vannak róluk.

A szülei válásába belehalt kicsit?
Nem volt érthető a válásuk, hiszen sohasem volt köztük hangos szó – ez a két ember élete végéig szerette egymást. És persze éppen úgy a falra másztak néha egymástól, mint ahogyan az olykor egy rendes házasságban is előfordulhat. Egyszerűen nem értettem, mi történt. Hiába mondta anyukám, hogy apu egy másik nénit szeret és el fog költözni, én azt érzékeltem, hogy szereti anyámat is. Ahogyan szerintem anyu is imádta az apámat egészen a haláláig.

Kerek születésnapokon fel szokták tenni a kérdést: van-e bakancslistája, olyan terve, amit még mindenképp meg szeretne valósítani?
Sok mindent szerettem volna az életemben, például színésznő lenni és jó szerepeket eljátszani. Szerettem volna négy gyereket, és hosszú, közös életet a férjemmel. Most már inkább csak azt szeretném, hogy ne legyek kiszolgáltatott, el tudjam látni magam és a feladataimat. Mivel úszni idős korban is lehet, szeretném, ha az az öröm, amit a sportolás ad, még hosszú ideig megmaradna. És persze szeretnék írni, talán a regény is sikerül.

Interjúk: Fradi.hu, NSO, Sportal