Hegyi Iván, a magyar futball Fradi-fóbiás, Vasas-mániás vörös mételye sorozatban hatodik bajnoki címünk után újra böffentett egyet egy angyalföldi késdobáló mosdója mellől.

Hegyi úr, a Kádár-rendszer (Vasas) és a spanyol állam (Real Madrid) csapatainak lelkes híve 2020 óta egy sajátos műfajban született írásaival, szerepléseivel szerencséltet minket: miért nem jelent semmit a Fradi sikere. Emlékezetes, hogy szerinte a 2020-as Fradit simán győzte volna le az 1974-es Vasas. Amikor néhány héttel később legyőztük a Celticet, akkor az sem volt „a régi már”; hogy miért volt sokkal nehezebb az Anderlechtet kiverve BL-be jutni, mint a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnokot. Nem látott még olyan gyenge Dinamo Kijevet sem, mint amilyen ellenünk játszott. A 2020-as BL-szezont azzal zárta, hogy az év csapata választáson második Fradi statiszta-brigád volt.

Most újabb remekkel jelentkezett, „A hatodik mennyország” címmel. A tételmondata az, hogy az akkor (1969-75 közt) hétszeres bajnok Dózsa jobb csapat volt, mint a mai Fradi. Ezzel nehéz is vitatkozni, valóban értek el komoly sikereket, elődöntőket, döntőket a városszéli állami csapat tagjai. Ekkoriban már javában zajlott a magyar foci – nem véletlen – szétverése, ennek a folyamatnak tevékeny részese volt egy Hegyi Gyula nevű, vörös hadseregtagból Vasas-vezetővé, majd MOB- és MLSZ-elnökké (1964-70) lett kommunista pártfunkcionárius. Kádárék veszélyt láttak abban, ha a foci – vagy a Fradi – túl sikeres. 1969-ben a Marseille-i csehszlovákok elleni 1-4-gyel buktuk el a VB-re kijutást az ott kiálló Vasas – Dózsa vegyessel: Szentmihályi – Kelemen, Mészöly, Ihász, Halmosi, Noskó, Fazekas, Göröcs (Kocsis 81.), Bene, Zámbó, Farkas J. (Puskás L. 81.). A legjobb magyar játékos nélkül, mert mint arra maga Mészöly is felhívta a figyelmet, az akkori sportújságírás, kiemelten Borbély Pál kampányának is köszönhetően sérült meg a Császár egy felesleges csínyben Koppenhágában. Az a Borbély, aki a Vasas – Dózsa vegyes veresége után megírta, hogy ő megmondta: hisz „mi felemeltük a szavunkat a bundák ellen, kifogásoltuk az alacsony színvonalú edzésmunkát„. Az állampárt lapjában, a Népszabóságban ekként írtak: „múltunk van, de jelenünk nincs„.

Farkas Mihály, Rákosi Mátyás és Hegyi Gyula sportolókat látogat meg

A nyugati futballban ekkor jöttek rá, hogy jó üzlet is lehet a foci, elkezdtek fejlődni az edzésmódszerek, nőttek a fizetések, nőtt a verseny. Ezzel tudott versengeni ideig-óráig egy-egy csapat, így lettek fiataljaink 1975-ben a KEK-ben döntősök, de a távolság ekkor kezdett csak igazán nőni.

Persze egész más sorozatok voltak azok. KEK-döntőbe jutott 1969-75 közt a pozsonyi Slovan, a Górnik Zabrze, a Magdeburg is (a tótok és a kelet-németek nyertek is). Amikor a Dózsa 6-2-re kikapott a Newcastle-től a VVK-döntőben, akkor a még Mészöly Kálmán által meg nem váltott török foci képviselőjét, a negyeddöntőn játék nélkül túljutó Göztepét kellett kiverni az elődöntőben (8-1). 1970-ben a Dózsa a Crvena Zvezda ellen esett ki az első körben a BEK-ben (mi megelőztük őket tavaly), majd a Celticet hol megverték (1971), hol kiestek ellenük (ez is ismerős). A klub történetének legnagyobb sikerét jelentő BEK-elődöntőig (Bayern München 1-4) három párharc vezetett. Kiverték az ír Waterfordot (6-2), a Benficát (3-1) és a nagyszombati Spartakot (2-2, tizenegyesekkel jutottak tovább) – ez elég volt a BEK-elődőntőhöz. A következő évben a bolgár bajnok Levszkit még legyőzik, de a Leeds Unitedet már nagyon nem (1-5). 1976-ban ötöt kaptak másnap virradóra Bilbaóban, ezzel már az első fordulóban „elúszott az UEFA-kupájuk„.

Egész más sorozatok voltak, nem csak azért, mert nekünk tavaly a második számú kupa nyolcaddöntőjéig 14 meccset kellett játszanunk, legyőzve a tót, az ír, a török és a szerb bajnokot, a francia bronzérmest, hanem mert ma a topbajnokságok egy sorozatban nem 1-2, hanem 2-4 (jövőre 5) csapatot indíthatnak. Ahogy 1974-ben az akkori legjobb német csapat a Dózsát, úgy tavaly minket is lesimázott az azóta is veretlen Bayer Leverkusen, a jelenleg de facto legjobb német csapat. Hogy a harmadik számú sorozatban a  minket két iksszel megelőző Fiorentina, vagy a két 1-0-lal legyőző Olimpiakosz döntőbe jut-e, az a jövő (hét) zenéje egyelőre.

De hiába vertük meg 2019 óta a Dinamo Zágrábot, a CSZKA Moszkvát, a Ludogorecet, a Celticet, a Leverkusent, a Slovant, a Monacót, a Crvena Zvezdát, a Trabzonsport, ikszeltünk oda-vissza az Espanyollal, a Genttel és a Fiorentinával, ha kikaptunk a feröeri Klaksvíkar Ítrottersflelagtól. Szemben az ötven évvel ezelőtti Nyilasi-féle Fradival. Ez igaz. Ők a méltán híres FK Marek Sztanke Dimitrov csapata ellen estek ki az UEFA-kupa első körében, 1977-ben, két évvel a KEK-döntő után, Martossal, Bálinttal, Ebedlivel, Pusztaival, Szokolaival, Nyilasival, Zsiborással, Pogánnyal. Hegyi Iván Vasas-szíve biztos nagy szeretettel emlékszik arra, mikor „a Vasas tényleg a világ egyik legjobbja” volt, az UEFA-kupában 1972-ben két szoros párharcban előbb 2-1-re verték a félelmetes ír Shelbourne-t, majd kikaptak ugyanilyen arányban a még rettegettebb St. Johnstone-tól. Sem az elfeledett bolgár alakulat, sem az ötvenezres skót kisváros skót kiscsapata nem verte ki a magyar mellett a svéd bajnokot, nem kényszerítette hosszabbításra a norvégot, nem ikszelt a francia negyedik Lille-lel, vagy verte meg a szlovén Olimpiját – mint tette azt a lesajnált feröeri bajnok. Az a feröeri bajnok, amelyik az EL-playoffban 2-3-as összesítéssel kapott ki a 2021-ben még a spanyol állami csapatot, a Real Madridot verő Seriff Tiraszpoltól. Nyilván Hegyi Iván szerint az abban a szezonban szerzett BL-győzelem semmit sem ér, hisz Puskásék nem kaptak volna ki Adama Traorééktól.

Ettől persze a Fradi történetének egyik legkatasztrofálisabb veresége volt egy olyan csapattól, amelyiknek a költségvetése hasonló, mint amit a Vasas FC az EMMI-től üzemeltetésre kap a 7.5 milliárdból felhúzott új stadionjukhoz. (350 millió, jegybevétel 25 millió forint).

A NER-ező Hegyi itt kiesik picit a szerepéből, hisz senki nem szeret oda szarni, ahonnan enni kap. Így az állami pénzből stadiont kapó, MLSZ-vezér finanszírozta Vasasról ekképp ír: „A szintén másodosztályú Vasast csak azért nem említem, mert annak piros-kék színösszeállításába a többinél kevésbé tarkállik bele a narancssárga; klubelnöke, Markovits László nem politikai funkcionárius vagy pártállamilag – és bármilyen oldalról – kézi vezérelt elöljáró, hanem családilag elkötelezett Vasas-függő.”

És itt dőlt vörös Ivánra a mennyezet.

Hegyi Iván fájlalja, hogy nem a Honvéd, az MTK, az Újpest és a Vasas az ellenfél, hanem a Felcsút, a Paks és a Kisvárda ellen kell játszania a Fradinak. Az 1969-75-ös időszakban bezzeg a Dózsának a Tatabányai, a Salgótarjáni, a Komlói, a Dorogi Bányásszal kellett versengenie, a Vörös Meteor Egyetértésről, a története során először 1967-ben feljutó Székesfehérvári VT Vasasról nem is beszélve.

Rendkívül szórakoztató írásában az is, amikor a DVSC 2014-es átlagnézőszámát hasonlítja az 1961-eshez. Nem csak azért, mert az adatok sem stimmelnek cikkében, nem csak azért, mert a kor emberének szórakozási lehetőségei egész mások voltak. 1961-ben nagy szó volt, ha valakinek volt tévéje, még nagyobb szó volt, ha az nagy ritkán az focit adott. Egy TV-csatorna volt, a mozikban a nézőszámokat nem tízezrekben, hanem milliókban mérték (egy-egy középszerű magyar vagy szovjet filmet is 3-6 milliószor néztek meg), mert nem volt más. Egy debreceni focidrukker ha focit akart nézni, a DVSC-t kellett nézze a stadionban. 2014-ben, vagy ma heti sok tucatnyi meccset nézhetnek az emberek a telefonjukon facebookozva közben. Néhány ezren még egy-egy öreg alkoholista kommunistát is néznek rekedtes, füstös hangon a Realról értekezni, ha nagyon rossz napjuk van. Szóval nem csak ezért voltak többen 1961-ben is. Hanem mert 1961-ben a helyi párttitkár úgy gondolta, hogy abban a Nagyerdei stadionban, amelyik inkább tízezres befogadóképességű, de a legnagyobb jóindulattal 15.000-es volt, 20.000 – 22.000 kellett legyenek. És akkor a Népsport helyi tudósítója annyit is írt, mert annyit kellett írnia.

De ha már nézőszámok, nézzük meg, hogy Hegyi Iván kedvenc, 1974-es Vasasának a meccseire mennyien jártak. Hegyi Iván ekkor 21 éves volt már, úgyhogy illene emlékeznie. Ötven éve, az 1973-74-es szezonban egy mesterségesen felpumpált kettős rangadó sem emelte a Vasas hazai nézőszámát. Az átlag (hála a két teltházas Fáy utcai meccsnek a Fradi és a Dózsa ellen) 6.800 volt, a medián pedig 5.000 (Vasas – MTK 3.000). Csak összehasonlításul, a valóban remek spagetti-westernt, a Volt egyszer a vadnyugatot ebben az évben 9 millió ember nézte meg, de egy Kabos László-vígjátékot (Hét tonna dollár) is milliók. Pedig ekkor már elindult a második TV-csatorna is! Az 1974-75-ös szezonban még rosszabb volt a helyzet. Ekkor a Fáy utcába átlagosan 4.200-an jártak (Vasas – DVTK 1.000). Pedig a Vasas-szakszervezeti tagoknak ingyenes volt a belépés!

De megnézhetjük a Honvédot is. Az 1973-74-es szezonban nem volt „hazai” kettős rangadójuk nekik sem, átlagnézőszámuk 6.000 volt. A Vasasra 2.500-an voltak kíváncsiak. Idén még nem fogadták a Vasast (vasárnap fogják), de a Soroksár ellen, a másodosztályban voltak most ennyien (2.588).

És akkor ott a Dózsa. A hetes sorozatuk utolsó szezonjában, 1974-75-ben a Megyeri úton 6.400 fő volt az átlaguk. A 12 ott rendezett bajnokiból ötön nem érték el az ötezres nézőszámot. Háromezren voltak a PMFC, a Haladás és a Békéscsaba ellen. A tízezret egyszer lépték túl. Egy évvel később a Megyeri úti nézőszámuk átlagosan 4.400 volt, a Békéscsabára 1.500-an, a ZTE-re 2.000-en voltak kíváncsiak.

Ez volt a hétköznapok valósága. A kettős rangadók a sajtóval és a sok tízezer ingyenjeggyel, meg persze a Ferencvárossal felpumpált ünnepeivel sokakkal elhitették, hogy négy nagy budapesti csapat van, közte a Vasassal. Lóf*szt, mama. Ez soha nem volt így, bármit tett is Rákosi Mátyás, Kádár János vagy Hegyi Gyula, esetleg Iván.

A hetvenes években a magyar futball már haldoklott, Kádár, Hegyi Gyula, Marseille, Kutas István tettek róla. Nem véletlen, hogy a hetvenes években feltűnt tehetségek közül annyian lettek alkoholisták a futballt körülvevő nihilben, hogy voltak nem kevesen, akik büszkébbek voltak az egymás után elfogyasztott fröccsök számára, mint a szerzett gólokéra. A magyar futball mellett ekkor ment el menthetetlenül a világ, hátrányából hozhat be, hoz is be, de az 1930-as évekbeli csúcsra soha nem kerülhet már vissza. Ez a hajó elment. Jelentős részt köszönhetően a Kádár-korszaknak, a futballból élő, de futballellenes sajtónak, akik hatvan éve hangolják a magyar futball ellen a közvéleményt.

Hegyi Iván azt is mondja, hogy amikor „Lengyelország kétszer vb-bronzot nyert, Jugoszlávia a legjobb négy közé jutott a vb-n” akkor lehetett közép-európai elitről beszélgetni, de ma ez csak üres duma. Nyilván, mi csak két évvel a horvát foci VB-ezüstje után vertük ki a BL-ből annak zászlóshajóját. Nyilván az sem ér semmit, hogy 1974 óta először kupatavaszolt idén sorozatban másodszor magyar csapat.

Értekezik még a magyar bajnokság rossz helyéről az IFFHS listáján, Hegyi Iván kajánul megjegyzi, hogy azon a 48. helyen állunk, Albánia és Azerbajdzsán mögött. Nem elvárható persze, hogy Hegyi megnézze a svájci szervezet – nevetséges – metodikáját: abban igen jelentős súlya van annak, hogy az adott bajnokság csapatai milyen jól szerepelnek a bajnokságban és a hazai kupában. Hisz mindenki tudja, egy bajnokság erejét az határozza meg, hogy az, illetve a kupa mennyire kiszámítható. Az egyetlen releváns lista természetesen az UEFA-é, amely alapján az indulási jogokat osztja. Azon az NBI a 2010-es 36. helyhez képest (Azerbajdzsán 38., Albánia 44.) ma a 23., megelőzve a 24. svédeket (a Leverkusent megszorító Karabah fémjelezte Azerbajdzsán 27., Albánia 9 hellyel Feröer mögött a 47.). Köszönhetően a Ferencvárosnak.

És ha már itt tartunk: köszönhetően Zachariassennek, Tokmacnak, Abu Faninak, Laidouninak is. Akik de facto többet tettek a magyar futballért ebben az évezredben, mint a Vasas en bloc. Mert persze a magyarok – képzelt – hiányát is érinteni kellett. Egy jó közhely sem maradhatott ki, erre vigyázott Hegyi et.

De ami miatt ez a cikk valójában megszületett, az cikkének ez a szakasza: „Azért van hasonlóság a KEK-döntős és a mostani FTC között. Az Üllői úti stadion 1974-es újjá avatásán dr. Lénárt Lajos mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszterhelyettes, a klub elnöke ünnepi beszédében nem mulasztotta el megemlíteni: „Külön is megköszönöm pártunk és államunk megértő segítségét.” Ezt ma Kubatov Gábor pártigazgató-klubelnök is hangoztathatná. A különbség legföljebb annyi, hogy Lénárt dr. nem tartozott az MSZMP csúcsvezetői közé, ellentétben a meghatározó Fidesz-funkcionárius Kubatovval.”

Hagyjuk, hogy 1974-ben tíz év számkivetettség után térhettünk vissza az Üllői útra. Hagyjuk, hogy Lénárt Lajos nem fradista volt, hanem (ide) küldött. És ismerjük el, hogy Hegyi Iván, aki megfelelő családi hátterének köszönhetően nemcsak a Vasas-öltözőben nőtt fel, „gyerekként Mészöly Kálmánék között labdázva”, lett 14 évesen a Pajtás úttörőmagazin visszatérő „zenész” sztárja, majd lett elsőrangú kádergyerekként az MSZMP napilapjának főmunkatársa évtizedekre, pontosan tudja, ki volt kommunista csúcsvezető. De azt csak el kell mondani, hogy az állami kiadásokat és bevételeket tekintve az új Fradi-pályánál sok-sok milliárddal többe kerülő Vasas-stadion megnyitásakor (2016-2019 közt) ki volt a NER-milliárdokból finanszírozott angyalföldi klub NER-finanszírozta kommunikációs igazgatója: Hegyi Iván. A megnyitó előtt a beszámolók szerint dedikált is, ki tudja, talán néhány munkásőr-tagkönyvet is. Aztán talán, a VIP-lelátóra felülve azt mormogta magának egy vodkával a kezében: „Gyula bácsi, milyen állami segítség, ez nekünk, kommunistáknak jár!„