A női és férfi tornát is Magyarországon rendezik, előbbit Debrecenben, utóbbit Tatabányán – mindkét esemény programja is ismert már.

Női kézilabda, olimpiai selejtező, Debrecen

Április 11., csütörtök, 15.30: Magyarország – Kamerun
Április 12., péntek, 18.00: Svédország – Magyarország
Április 14., vasárnap, 19.15: Magyarország – Japán

Golovin Vlagyimir

Nagyon korán kezdjük a selejtezőt, de számunkra kiemelten fontos volt, hogy minél többet pihenhessünk a csütörtöki meccs utáni pénteki, svédek elleni meccsre, így ebből a szempontból számunkra ideális a mérkőzés-beosztás. Minden erőnkkel azon leszünk, hogy megszerezzük a kvalifikációt az olimpiára!

MKSZ

Férfi kézilabda, olimpiai selejtező, Tatabánya

Március 14., csütörtök, 21.00: Magyarország – Tunézia
Március 16., szombat, 19.30: Norvégia – Magyarország
Március 17., vasárnap, 21.00: Magyarország – Portugália

Chema Rodriguez

Fontos számunkra, hogy végig a saját kezünkben legyen a sorsunk, így örömteli, főként az utolsó napot illetően, hogy a későbbi mérkőzést játszhassuk. Kétszer is kései mérkőzést játszunk, azonban az első után szünnap következik, míg az utolsó előtt így több lesz a pihenőidőnk, ami szintén nagyon fontos, hiszen négy nap alatt kell három meccsen is helytállnunk. Nem kérdés, nagyon nehéz torna előtt állunk, de a célunk világos: kijutni Párizsba!

MKSZ

Ilyés Ferenc, az MKSZ elnöke a Sportalnak nyilatkozott:

Melyik volt a nagyobb bravúr, a férfi válogatott ötödik helye, vagy az, hogy végül mindkét kvalifikációs torna rendezésére beadott pályázat nyerőnek bizonyult?
Hadd fogalmazzak úgy, hogy egyik bravúr nagyobb volt, mint a másik. Legfőképp azért, mert legjobb tudomásom szerint korábban nem fordult elő hasonló a sportág történetében – igaz, most nemcsak mi „duplázunk”, hanem a németek és a spanyolok is. Utólag bevallhatom, azok után, hogy megkaptuk a női selejtezőt, előzetesen nem számoltam azzal, hogy a férfit is nekünk ítélik, de ennél súlyosabb tévedésem soha ne legyen! Mindkét csapatunkat szerettük volna segíteni azzal, hogy hazai környezetben vívhassa ki a kijutást, örülök, hogy az álmunk egyik fele teljesült, amiért köszönettel tartozunk az államtitkárságnak, valamint a Külügyminisztériumnak is, mert az ő támogatásuk is kellett a sikeres pályázathoz. Sokan kérdezhetik, miért nem Budapest a házigazda, a válasz egyszerű: Debrecen és Tatabánya felelt meg minden feltételnek. Hogy mást ne mondjak, a szóba jöhető fővárosi csarnokok egytől egyig foglaltak voltak a megjelölt időpontokban. Az, hogy IHF számunkra mindkét esetben kedvező döntést hozott, arról tanúskodik, hogy jól választottunk helyszíneket, jó pályázatokat adtunk le. Érezhető, hogy a Magyar Kézilabda Szövetségnek van presztízse, a döntéshozók is tisztában voltak azzal, hogy jók vagyunk a különböző világversenyek megrendezésében. Úgy vélem, kevés olyan szövetség és ország van, amely néhány hét alatt tető alá tud hozni egy olyan rangos viadalt, mint az olimpiai selejtező. Az IHF szerint az MKSZ és Magyarország képes rá.

Amennyire hálás, annyira kemény feladat lehet a rendezés…
Kétségtelen, nagy teher, de egyben édes is. Bejáratott helyszíneink vannak, Debrecenben és Tatabányán is imádják a kézilabdát és a válogatottat. Az érdeklődés már most hatalmas, holott még el sem kezdtük árulni a belépőket.

Elvárható a kijutás a nőktől és a férfiaktól is?
Nem elvárható, de mindkét válogatottól remélhető. A napi forma dönt majd, főleg a fiúknál, ahol még Tunéziát sem szabad leírni. Norvégiát és Portugáliát pedig aligha kell bárkinek is bemutatni. A portugálokkal könnyen játszhattunk volna az ötödik helyért az Eb-n, ha a középdöntős csoportjukat megnyerő dánok nem veszik félvállról az utolsó mérkőzésüket a szlovénok ellen. Úgy hiszem, Portugália ugyanolyan erős, mint mi vagyunk, egy-két gól dönthet ellene. A női selejtezőn sem szabad lebecsülni egyik ellenfelet sem, mind Svédország, mind Japán ellen kemény meccsre számítok. Bizonyára mindkét válogatottunkon lesz nyomás, mégiscsak az olimpiai részvétel a tét, de a hazai pálya segíthet ennek elviselésében. No, de beszélhetünk mi most bármiről, úgyis a pályán dől el minden.

Amúgy minden rendben a magyar kézilabdában?
Azt gondolom, a nagy kép szempontjából igen. Olykor megkapjuk a kérdést, miért van az, hogy utánpótlás szinten felettébb sikeresek vagyunk, felnőtt szinten már kevésbé, de én nem látom úgy, hogy jelentős gond lenne. Természetesen nem azt állítom, hogy nem lehetne jobb, hogy nem lehetne fejlődni, bizonyos dolgokon változtatni, engem is az vezérel, hogy minden téren előrelépjünk, legyenek még erősebbek a válogatottjaink, még színvonalasabbak a bajnokságaink. Ha azt nézem, hogy az Európa-bajnokságon ott volt öt srác, aki tavaly nyáron még a junior vébén játszott, és az ötből legalább három meghatározó játékos volt, akkor van ok az örömre és a bizakodásra. Ahogy a lányok esetében is, hiszen náluk nagyon fiatal az átlagéletkor, lehet, hogy még tíz év múlva is ezt a csapatot látjuk majd – ha csak a fiatalabbak ki nem szorítják őket. Igenis vannak tehetségeink, de, ugye, a magyar emberek többsége a múltat nézi, abból indul ki, hogy évekkel ezelőtt a női válogatott itt is érmes volt, meg ott is. Csodás lenne újra eljutni a dobogóig, ám ez nem megy egyik napról a másikra. Meggyőződésem, az irány jó, ámbár az is vitathatatlan, hogy sok tennivaló vár még ránk.

Örök kritika: kiváltképp a topcsapatoknál sok a légiós, aminek a levét a válogatottak isszák meg.
Örülnénk, ha több magyar játékos kapna lehetőséget a legerősebb honi klubokban, de ne feledjük, ezek a klubok – külön entitásként, külön gazdasági társaságként – maguknak tűzik ki a céljaikat. S ha ők úgy ítélik meg, hogy azok eléréséhez több világklasszis külföldire van szükségük, azt tudomásul kell venni. Mindamellett azt gondolom, a magyar bajnokságban nincs túl sok légiós, régebben több volt. Minőséget képviselő külföldiek nélkül amúgy sem lehet elképzelni egy jó bajnokságot. A fiatal játékosoknak is tanulniuk kell valakitől – a rutinosabb magyarok mellett a légiósoktól is. Persze, küzdünk azért, hogy minél több magyar kapjon lehetőséget, de azt is látni kell, hogy ez nehéz. Hiába vannak utánpótlás szinten kimagasló eredményeink, kevesen tudnak gyorsan beépülni egy felnőtt csapatba. Hála az égnek, azért van jó példa, említhetem akár Imre Bencét vagy a Krakovszki-testvéreket, ahogyan a lányoknál a kitűnően teljesítő Simon Petrát és Csíkos Lucát, akin nemcsak azt látom, hogy tehetséges, hanem azt is hallom, hogy kiváló a mentalitása – de szerencsére számos további példa is akad, egyre többen kerülnek tűzközelbe. Ilyenkor van szükség türelemre edző, vezető és szurkoló részéről. Sokaknál ugyanis időbe telik, amíg megugorják ezt a szintet. Amikor utánpótlásban haladsz évről évre előre, sokkal könnyebben megy, mint amikor hirtelen a felnőttek között kell bizonyítanod. Tizenkilenc-húsz esztendősen ott ülsz egy öltözőben, ahol, mondjuk, egy harminchárom éves klasszis foglal helyet melletted, akinek van tizenhárom-tizennégy év előnye játékban, erőben, tapasztalatban, rafinériában, mindenben. Ezzel a helyzettel nem mindenki képes megbirkózni, van, akinek alábbhagy a lelkesedése, és előbb-utóbb lemorzsolódik. Ezért kell a türelem és a bizalom, vagy ezért kell olyan csapatot választani fiatalon, amelyben többet tud játszani valaki, és több sikerélményben van része.