Női labdarúgóink vezetőedzőjével beszélgettek.

Mikor érezte meg a súlyát annak, hogy a Ferencvárosban egy legendához hasonlítják minden mozdulatát, és egy olyan magasságot kellene átugrania, ami lényegében lehetetlen?
Körülbelül tizenöt éves koromig ebből nem éreztem semmit. Onnantól lett igazából súlya, hogy odaértem arra a határra, hogy belőlem is profi játékos lesz, vagy sem, ifiként felkerülök a tarcsiba, vagy sem. Apu a háttérben próbált inkább ernyőt tartani fölém, mindenhol mindenkinek elmondta, szurkolóknak, újságíróknak, hogy ne hozzá hasonlítsanak, majd kiforrja magát a gyerek, járja a maga útját. Védett, óvott, ahol csak tudott, nehogy valami negatív spirálba kerüljek. Persze gyerekként ebből nem nagyon fogtam fel semmit. Amikor hétéves lettem, elmentem a klub kiválasztójára, és ugyanúgy beálltam a sorba, mint az összes többi gyerek. Az előkészítő csoport volt, nálam egy évvel idősebbeknek, a brnói, kis pályás nemzetközi tornán való részvétel viszont nagyon csábító lehetőséget jelentett. Nagyon szerettem, sőt egyenesen imádtam focizni, állítólag ügyes is voltam, ezeket az éveimet végig közöttük tudtam le. Ráadásul nemcsak fiatalabb voltam náluk, hanem alacsonyabb és vékonyabb is, mert tizenhét évesen nyúltam csak meg. Nekik persze apu neve nem sokat jelentett, a szüleiknek viszont igen, és az edzőim is képben voltak, hogy ki vagyok. Azt viszont, hogy elismernek önálló labdarúgóként, és nem apám fia vagyok, csak azt követően éreztem már, amikor NBI-es bajnok lettem. Bár, ha meg azt veszem, közben mindvégig megmaradtam apám fiának, sőt mankóval a hónaljamban is kis Albert meg kis Flóri leszek.

Soha nem fogalmazódott meg a családban, azon belül édesapjában, hogy nehéz lesz érvényesülni az örökében, és talán más egyesület vagy még inkább sportág szerencsésebb választás lenne önnek?
Már gyerekként is rengetegszer jártam apuval a Fradiban, nemcsak a labdarúgóknál, hanem úgy általában a klubban is, például jégkorongmeccseken, az egyesület iránti kötődés és szeretet már korán megjelent bennem. A foci pedig az én szerelmem is, így nem volt rám vonatkozó B terv egyikünkben sem. És óriási élményt és büszkeséget jelentett a családban, amikor a sportlap a debreceni meccsünk beharangozóját ‘87 őszén úgy hozta, hogy „ismét egy Albert a Fradi kezdőjében„. Aztán a meccs már másról maradt számomra emlékezetes, Duró Józsi úgy térden rúgott, hogy rendesen lejött róla a bőr.

Édesapja hasonló kötődése is legendás, természetesen a pályafutása mellett, erről generációk órákig tudnának sztorizni. Mekkora a valószínűsége annak, hogy bárhol a világon egy aranylabdás a szabad szombat délelőttjét arra szánja, hogy a saját elhivatottságára kölyökmeccseket nézzen, és ott a számára szimpatikus, tizenéves ferencvárosi fiatalokat instruálja, merre mozogjon, mikor induljon, hová cselezzen?
Kevés a valószínűsége, a maiaknál pedig inkább a nullával egyenlő. Apu viszont ilyen volt. Neki tényleg a Fradi volt a második családja, az Üllői út és a népligeti bázis pedig a második otthona. Szabályosan rosszul volt, ha egy nap nem mehetett oda. Pályafutása után is szerves része akart maradni a folyamatoknak, hogy menjen tovább az örökség, épüljön, bővüljön, fejlődjön a klub, azon belül persze a futballcsapat, jöjjenek az újabb sikerek. Lehetőség szerint minél több olyan saját nevelésű klasszissal, akinek szintén zöld-fehér a vére, és akit már gyerekkora óta ismernek a drukkerek.

Edzőként hogyan képes tartani a lépést a legújabb trendekkel, amikor a tévében, interneten megállás nélkül, futószalagon érkeznek a csemegék? Meccsek, játékosok, hozzájuk kapcsolódóan adatok, statisztikák – ezekre mind kell figyelnie egy edzőnek, mármint a csapatán kívül, hogy azokból a tanulságokat leszűrve fejlessze tovább magát, játékosait és együttesét?
Nem választás kérdése, mert kénytelen vagy követni, plusz időt és energiát szánni rá, ez a szakma szerves része. Különben lemaradsz, ha ezt nem teszed hozzá, és érvényesülni sem tudsz edzőként. Ezt persze egy emberként már képtelenség lenne kézben tartani, erre valók a szakmai stábok. Egy vezetőedző tevékenysége sok dologból tevődik össze, vezetőként, „leaderként” sokkal inkább keretbe foglalja az egészet, mintsem trénerként veszi ki a munkából a részét. A mi korunkban még csak kiemelt csapatokhoz jutott másod-, kapus- és erőnléti edző, azóta ez már sima alappá vált, ami aztán kiegészült adat- és videoelemzőkkel, a rekreációs, kommunikációs és egyéb szakemberekről nem is beszélve. Még a női csapatunknál is összeáll lassan egy komplexebb szakmai stáb, a férficsapatnál viszont ez evidencia, miként külföldön is. A tökéletes fizikai felkészítés ma már csak az alapot jelenti, és az adja meg a pluszt, amit ehhez az egyéb infókból hozzá tudsz tenni, a gyakorlati részhez hozzáépítesz.

Korábban nem dolgozott női szakágban. Gondolkodott azon, hogy elvállalja a Ferencváros felnőttcsapatát, vagy egyből igent mondott?
Egy napot kértem.

Ha ez nem az FTC, akkor is elvállalja, vagy gondolkodik rajta?
Akkor nem vállalom el.

A klub hívása mellett szakmai érvek is szóltak az igen mellett?
Természetesen, de kérdőjelek azért voltak bennem jócskán. A számomra ismeretlen szakágban olyan csapat élére kértek fel, amelyik a Bajnokok Ligája-kudarc után volt. Én pont ebben az időben maradtam klub és feladat nélkül. Előbb elköszöntem a BKV Előrétől, amelynél az első évben szép eredményeket értünk el, erőn felül teljesítettünk, jól is éreztem magam, de nem láttam a továbblépés lehetőségét, sokkal inkább a korlátainkat, azt, hogy a második évben megrekedtünk. Így inkább különváltunk. Nógrád megyéből kerestek, hogy indítsunk el újabb sportági alközpontot, de hiába dolgoztunk rajta egy hónapot, nem állt össze a kép. A Fradihoz közben folyamatosan jártam a Népligetbe, mert az alapítvány ügyeit itt intézem az edzőközpontban, és jeleztem, hogy ha bármi feladat van, akkor szabad vagyok, szívesen állok rendelkezésre. Mondjuk, elsősorban utánpótlásvonalban gondolkodtam, egyéni képzésre vagy korosztályok összecsiszolására, ehhez képest nagy meglepetés ért, amikor a felnőtt női csapat irányítását ajánlották fel.

A női szakág nagy utat járt be az elmúlt évtizedekben, különösen a legutóbbiban. Mit érez a legnagyobb változásnak, és ezt mi generálhatta leginkább?
A mi időnkben kimondottan szűk réteg hobbisportága volt a női futball, olyanok űzték leginkább, akiknek fivérük vagy elhivatott édesapjuk révén volt kötődésük. A foci nem női sportág volt, sokkal inkább a kézi-, a kosár- vagy a röplabdára esett a lányok választása. És a focimeccsekre sem járt annyi női néző vagy éppen fiatal lány, mint manapság. Márpedig egy telt házas találkozó, akár a Groupamában, több tízezer drukker hangulata meghozhatja a kedvét bárkinek. A hagyományosabb női csapatsportágak körítése, láthatósága, népszerűsége, ismertsége azonban nem vetekedhet a világszerte legnépszerűbb futballéval, miközben ugyanolyan nagy befektetett munkát igényel. A közelmúltban aztán kinyílt a világ, már a lányok is elkezdtek vízilabdázni, majd jégkorongozni, és persze futballozni. A helyzeti és erőfölényben lévő labdarúgásban a nemzetközi és az európai szövetségnél felismerték, hogy a világ egyik feléhez a futball nem jut el olyan szinten, mint a másikhoz, márpedig akár el is juthatna. És igen komoly erőfeszítéseket tesznek azért a női szakágba, hogy ez megváltozzon. Persze még így is messze vannak a férfiaktól, de ez mégiscsak ugyanaz a sportág, ami legtöbb helyen sokkal inkább üzlet már, mint sport. A női szakág rohamléptekben jön fel, a BL mellett újabb nemzetközi kupasorozat áll beindítás előtt Európában, mert van rá igény és kereslet. Úgy a klubok részéről, mint azoknál a szponzoroknál, amelyek egy férfi-BL-nél fajsúlyuk miatt nem férnek oda az asztalhoz. Női futballistaként egyelőre a brazil Marta neve ugorhat be a többségnek, talán egy-két amerikai vagy európai kiválóság, esetleg Barca-játékos, mégis kezd egyre könnyebben eladhatóvá válni a szakág világszerte. Több európai országban profi az élvonal, nagy stadionokban rendeznek telt házas meccseket, Angliában a kis létesítményekből bemerészkednek az eddig kizárólag férfiak által használt arénákba. Ennek a hatása már hozzánk is elért, nemcsak hobbi, hanem szakma is lehet női futballistának lenni. Kicsit ennek most érezzük a negatív hatását csapatként, több játékosunkat hívják profinak német, francia és olasz klubok.

Az edzői munkában mi a legnagyobb különbség aközött, hogy valaki férfi- vagy női csapatot irányít?
A policy. Különösen férfiedzőként kell női együttes mellett figyelni sok olyan dologra, ami férfiaknál valószínű fel sem merülne kérdésként. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a fiúknál szabad bejárásom volt az öltözőbe, a nőknél eleve egy másik lépésnél és ponton tudok elkezdeni dolgozni a csapattal. Szegeden játszottuk az első meccsünket együtt, de még csak két napja voltam velük, jóformán ismeretlenül beállítva nem szándékoztam azonnal irányt mutatni. Meccs előtt közöltem velük, hogy a pályaedző rakja össze a kezdőt, míg ő dirigál, én pedig figyelek, és mint egy jó színházi előadást, úgy nézem meg a bajnoki összecsapást. A szünetben vezettünk, tetszett, amit addig a csapattól láttam, mondtam is nekik, hogy ide nem jegyet kell venni, hanem azonnal az egész szezonra szóló bérletet. A második félidő még jobban sikerült, és amikor ki akartam fejezni, hogy mostantól viszont ez lesz az elvárásom, a vonalam velük szemben, jó magasra felrakták a lécet, és ezzel kicsit magukkal szúrtak ki, azt találtam volna mondani, hogy ezt jól „elbszabták„… Még jó, hogy időben kapcsoltam és korrigáltam. Fiúknál hasonló poén simán belefér, jót röhögünk, és megyünk tovább. A lányok előtt viszont megszólalt bennem a riasztás, hogy azért így mégsem beszélünk. A fiúknál amúgy is sokkal könnyebb megismerni vagy kiismerni egy játékost, mint egy női sportolót. Ők sokkal zárkózottabbak, de ez teljesen normális. Éppen ezért megnő a kommunikáció jelentősége. Ami a férfiakkal kötetlenebb és oldottabb, az a nőknél ennél kicsit összetettebb, és mielőtt megszólalok edzőként, több gondolkodást igényel, hogy mikor mit kinek és hogyan „tálalok„. Mindent elfogadnak az edzőtől, kérésre azt a választ kapod, hogy jó, és már végre is hajtják az utasítást. Ami egyrészről persze jó, megkönnyíti a munkát, másrészről viszont nem annyira jó, mert nincs meg bennük a kritikai gondolat. Aminek hatására visszakérdeznek, nem bántóan vagy sértően, de ami összességében aztán mégis előreviszi a csapatot. Idő kérdése is persze, hogy edző és csapata mindenben közös nevezőre jusson, és nagy katalizátor ehhez a közösen megélt siker. Ami esetünkben a bajnoki címen felül az lenne, ha felkerülnénk a BL-főtáblára. Azért edzőként érzem a kihívásban ennek a nyomását, de ez egyben motivációt is jelentett, amikor elvállaltam a feladatot, hogy velem kerüljünk fel először a BL-főtáblára, ami eddig nem jött össze.

Milyenek az eddigi tapasztalatai? Azt kapta, amit várt?
Tizenkét mérkőzésen vagyunk túl közösen, tizenegy győzelem mellett egy döntetlenünk van, ezeken egy kapott gólunk. Visszautalnék a nyomásra, a döntetlennél vagy a kapott gólnál szinte már olyan volt az érzet, hogy gödörben vagyunk, valami nincs rendjén, nem megy. Ilyenkor persze edzőként azonnal reagálnod kell, mert a teherrel nem sétálni kell tíz kilométert, hanem lerakni egy kilométer után.

A teljes interjú: Index