Farkasházy Tivadar azt is elmesélte, mikor volt a cseréje dr. Fenyvesi Máté.

A Fradi szekerét is tolta, vagy legalábbis hamar Fradi-drukker lett.
Mégpedig egy véletlennek köszönhetően. Kilencévesen tüdőfertőzéssel a farkasgyepűi szanatóriumban töltöttem fél évet. Apám az első látogatásra egy fényképes gombfocicsapatot hozott: Gulyás – Ombódi, Kispéter, Dalnoki – Dékány, Vilezsál – Kertész, Orosz, Borsos, Fenyvesi, Mátrai… Mátrait Orosz után kellett volna mondanom. Ez az 1954-es Fradi, akkor Kinizsi. Jeleztem apámnak, hogy egyetlen csapattal lehetetlen játszani, legközelebb hozzon egy másikat is. A legközelebb egy hónap múlva lehetett, de addigra stabilan fradista lettem.

Melyik a másik csapat?
Az MTK elődje, a Budapesti Vörös Lobogó.

Összeállítás?
Gellér – Kovács II, Börzsei, Lantos – Kovács I, Kovács III – Sándor, Hidegkuti, Palotás, Szimcsák, Szolnok. Ha apám az MTK-t veszi először, egy hónap múlva hiába jön a Ferencvárossal, az MTK rögzül bennem. Annál is inkább, mert a keresztanyám férje, Hertzka Lipót az MTK-ban, majd Németországban, végül a spanyol Real Sociedadban focizott. Utána edző lett, és 1923-1935 között a következő csapatokat irányította: Real Sociedad, Athletic Bilbao, Sevilla, Real Madrid, Hércules, Granada. Megbízott edzőként két hétig a Barcelona kispadján is ült, a Real Madrid vele nyerte az első bajnokságát, ő fedezte fel Zamorát. Aztán átköltözött Portugáliába, háromszor lett bajnok a Benficával, majd dolgozott a Belenensesnél és a Portónál. Huszonöt év alatt négy későbbi BL-győztes irányított: a Real Madridot, a Barcelonát, a Portót és a Benficát. Sok képeslapom van tőle, úgy írta alá őket, hogy Lüke, a családban ez volt a beceneve. Amikor 1951-ben meghalt, a portugál rádió állítólag megszakította az adását, annyira szerették ott a magyar edzőket.

A fradis kötődéseknél tartottunk.
Rengeteg van. A barátjává fogadott Varga, Albert, Novák, később Nyilasi és Simon. Öregfiúként többször fociztam Vincze Ottóval, a zürichi hősünkkel. Még többet Novák Dezsővel és idősebb Albert Flóriánnal. Aztán az ifjabbal is. Évtizedeken át bérletem volt az Üllői útra. Még előtte a túloldalon egyszer egy kopasz leült a helyemre, el akartam kergetni, de többen azt tanácsolták, inkább telepedjek mellé, szót fogadtam, pláne, amikor megtudtam, hogy ő a rettegett Hypós Feri. Összehaverkodtunk, addig se kellett félnem tőle, bár bizonyos mondataiból arra következtettem, hogy közéleti kérdésekben nemigen értenénk egyet.

Épeszű szurkolók között a lelátón csak az számít, ami összeköt: a közös csapat. Ami szétválaszt, nem oda való.
Ezt tán még Hypós is így gondolta. De folytatom. Az 1995-ös Anderlecht elleni BL-selejtező előtt fél napot álltam sorba jegyért akkora tömegben, hogy volt, akit fej fölött adogattunk ki; magáról a meccsről viszont kirohantam a második félidő közepén, nem bírtam a feszültséget, fel-alá sétáltam az Üllői úton, néztem az ÁLLAMI PÉNZVERDE reklámját, amiből akkoriban a „PÉNZ” kiégett, esténként csak az világított, hogy „ÁLLAMI …VERDE”, és a közönség felhördüléseiből következtettem az aktuális állásra. Azon a meccsen múlt, hogy bejutunk-e először egy BL-csoportkörbe, ahol, akkor még nem tudhattuk, hogy az Ajax-szal, a Real Madriddal és a Grasshoppers-szel játszhatunk, és ott ajándék minden másodperc.

Kirohant meccs közben?
Ki. Szégyen?

Turista. Azt mondjuk az ilyenre.
Ja. Magyar vagyok és turista… 1995-ben családostul kitúráztam Madridba, az itthoni szenzációs 1:1 előtt kint ugyan 6:1-re kikaptunk a Realtól, az viszont feledhetetlen élmény, hogy a meccs előtti este Simon Tibi bevitt az edzésre a Bernabeuba. És 1992-ben is ott voltam Pozsonyban, ahol a szlovák kommandósok agyba-főbe verték a Fradi-drukkereket, nem várva meg, míg legalább valami kis balhét csinálnak a magyarok. Egyesével ragadtak ki embereket, be egy furgonba, adtak neki, aztán nyílt az ajtó, ki, és vitték a következőt. Én csak azért úsztam meg, mert Benedek fiam kimenekített. Napokig mesélhetném a focis sztorikat, de bekorlátozom magam: csupán néhány magyar labdarúgóhoz fűződő barátságomról beszélnék, én, aki a Fidesz szerint magyargyűlölő vagyok, olyan ember, akit boldogsággal tölt el, ha kikap a magyar válogatott.

Ki az a néhány labdarúgó?
Legyen öt csatár. A Fradiból Varga Zoli és Albert Flóri, az Újpestből Göröcs és Bene, a Honvédből pedig Puskás. Elég jó nevek?

Kezdjük Varga Zolival.
A Népsportból, illetve a Nemzeti Sportból a keresztapám, Vadas Gyula csinált napilapot, huszonöt évig a tulajdonosa és a főszerkesztője volt, apám ugyanennyi ideig rovatvezető ott, csak utána léptették elő gyárimunkássá, én tizenhárom évesen lettem Népsport tudósító, tehát van némi közöm az újsághoz, tán több is, mint a mostani főszerkesztőnek. Foci NB II, NB III, kiemelt ifi meccsek, kézilabda és röplabda NB I – ezekről szállítottam az eredményeket. Varga Zoliról, aki épp úgy ’45-ös, mint én, sokat írtam, például akkor, amikor a Bologna ellen olyan gólt rúgott takarásból a tizenhatosról, kicsavart mozdulattal, hogy az olasz hátvédek szóltak a kapusuknak, hogy szedje már ki a hálóból, mert a háta mögött a labda. Jóval később, hatvan fölött játszhattam is Vargával. A Forma-1-esek ellen tökéletes labdát varázsolt a fejemre, de ügyetlenül fölé bólintottam. Úgy éreztem, eljött a világvége, amikor valaki hátulról vigasztalóan megsimogatta a fejemet, visszafordultam, és Michael Schumacher mosolygott rám.

Veteránként nem a Fradiba, hanem az MTK öregfiúkba igazolt.
Huszonöt évre, de attól még fradista maradtam. Sőt. Egyszer Dunakilitiben nézőként kimentem egy Fradi öregfiúkra, és a bemelegítésnél Nyilasi Tibi megkérdezte, van-e nálam cipő, mondtam, anélkül nem indulok el otthonról, kaptam gyorsan zöld-fehér mezt, beálltam, igaz, a bemutatásnál többen rám kiabáltak, hogy ez egy szemét MTK-s. Kezdő voltam, és elárulom, kit cseréltek be a helyemre: Fenyvesi Mátét. Fenyvesi Máté volt a cserém! Aki 1965-ben a győztes gólt fejelte a Juventus elleni VVK-döntőn! És most érek vissza Varga Zolihoz. Az Elektromos pályán játszottam az MTK-ban, Guns ’N Roses-os novemberi eső, egyetlen ember ül a lelátón, mint a Régi idők focijában Minarik Ede. Ebben a nyirkos hidegben ki a csuda néz meg egy öregfiúk találkozót? Közelebb megyek, hát a Varga Zoli. Mondom: „Zolikám, hogy kerülsz te ide?” Azt feleli: „Itt sétáltam a Latorca utcában, hallottam, pattog a labda, bejöttem.” És becsülettel végigülte a két félidőt, mint Rossi az U15-ös meccset. Ilyen volt a Zoli.

Albert Flóriánnal honnan a barátság? Mármint az öné.
Tizenhárom éves Népsport tudósítóként már az első hónapban megpróbálkoztam egy cikkel, egy tehetséges fiatalról szólt, de nem hozták le, mondván, egy ifista nem érdekes. Az illető labdarúgót úgy hívták, hogy Albert Flórián. Pár hónapra rá tizenhét évesen bemutatkozott a felnőttben, az első meccsén kétszer talált be a Diósgyőrnek, rögtön sztár lett. Büszkeség, hogy én írtam róla az első meg nem jelent cikket. A következő Albert történet időpontja 1962. október. A Fradi a Viktoria Kölnnel mérkőzött a VVK-ban, Vásárvárosok Kupája, ez a mai Európa Ligának megfelelő UEFA Kupa elődje. Flóri az egész pályafutása során a góljai zömét pár méterről pöckölte be, már ha nem gólvonalig vezette a labdát, de a Köln ellen negyven méterről talált a kapuba. Éveken keresztül meséltem a sztorit fűnek-fának, hitték is, nem is, hiszen tévéfelvétel nem készült, még a Fradi mindentudó krónikása, Nagy Béla is meglepődött, amikor szóba hoztam a dolgot. Ahogy telt az idő, elbizonytalanodtam, tán rosszul emlékszem. Aztán negyven évvel később ülünk a klubházban, Flóri előtt egy üveg bor, beszélgetünk, veszem a bátorságot, óvatosan megkérdem: „Flóri, rúgtál te gólt távolról?”. Azonnal rávágja: „Persze, a Viktoria Köln ellen. Negyvenről!” Én meg vertem a fejem a falba, micsoda állat vagyok, hogy nem azt mondtam, hogy Flóri, láttam, amikor huszonegy évesen negyvenről rúgtál gólt a Viktoria Kölnnek, hanem csak úgy általában kérdeztem.

Göröcs János?
Ő ízig-vérig újpesti, de nekem mindig Hajrá- Fradi!-val köszönt. Nem hiszem, hogy bárki másnak is. A Szófia kávéház fölött lakott, jártam hozzá beszélgetni. Nagyon tiszteltem. Már jóval a visszavonulása után, a kétezres évek elején a TV2 egy Fradi-Újpestre készülve kitalálta, hogy demonstrálandó a futballbarátságot, az egymilliós nézettségű híradójuk kamerája előtt az Üllői úti pálya közepén jelképesen cseréljek mezt a köztudottan Újpest-szurkoló Havassal. Henrik hozott egy Göröcs feliratú lila-fehéret, nekem meg a kezembe nyomtak egy zöld-fehéret, nézem a hátát, Szkukalek! Szkukalek Igort adni egy Göröcsért? Körbe fog röhögni egymillió ember előtt a Havas! Szerencsére épp arra jött Gera Zoli, mondtam neki, Gerzson, ne kérdezz semmit, majd megmagyarázom és lerántottam a mezét. És a híradóban Gerát adhattam Göröcsért. Henrik még így is gúnyolódott a cserearányon, annyiban alappal, hogy mindez Gera első fradis időszaka, csak eztán, 2004-ben igazolt Angliába a West Bromwich Albionhoz, onnan meg a Fulhamhez, aztán vissza a West Bromhoz. Göröcs sok emlékezetes meccsét láttam, a legtanulságosabb az volt, amikor a Dózsa 1969 őszén a Newcastle együttesét fogadta a Vásárvárosok Kupája döntőjének visszavágóján. Kint kikapott 3:0-ra az Újpest, itthon viszont félidőben Bene és Göröcs góljaival 2:0-ra vezetett, benne volt a levegőben, hogy hatot lő a Dózsa. Előttem végtelenül szomorú angolok ültek, sajnáltam őket, szegény kohászok, bányászok, a spórolt pénzükön idejönnek, és agyonverik a csapatukat. Csakhogy a Newcastle talált egy gólt, 2:1, magukhoz tértek, lőttek még kettőt, és megfordították a mérkőzést. A közben félmeztelen vetkezett bányászok és kohászok pedig hátrafordulva hatalmas lófaszokat mutogattak felénk. Meg tudtam volna ölni őket. És egy életre megtanultam, hogy tilos megsajnálni az ellenfelet, tilos kiengedni, annyi gólt kell rúgni, amennyit csak tudunk.

A teljes beszélgetés: 24.hu