Dragana Cvijity beszélt kézilabdás pályafutásáról – arról is szót ejtett beállónk, hogy mit tervez visszavonulása után.
Rosszcsont és makacs gyerek voltam. Ez néha jó dolgokat hozott magával, néha rosszakat, de mindig hű maradtam önmagamhoz. Azt gondolom, hogy ez a jellem a játékosként is tükröződik. Mindig meg akartam mutatni, hogy mire vagyok képes, azoknak, akik kételkednek bennem. Ez segített át sok nehézségen a karrierem során. Kis korom óta szeretem a sportot és bár meglepő lehet, de nem a kézilabda volt az első szerelmem és nem is volt szerelem első látásra. Az a foci volt, ami még mind a mai napig az is. Szerettem a fiúkkal játszani, mert a női labdarúgás azokban a napokban még nem volt népszerű, de titkolnom kellett, mert anyukám, Verica nem engedte volna. Még a tanárok is megtiltották a suliban, mert nem volt ritka, hogy meccs közben bunyóba keveredtem.
Obrenovatyban, szülővárosomban a kézilabda volt népszerű, de én nem tudtam róla semmit. Egy nap, mikor hét éves voltam, édesapám, Milan, megkérdezte, kipróbálnám-e. Emlékszem, megkérdeztem: “Mi az a kézilabda, van labda és kapu?”. Ez volt az első találkozásom a kézilabdával. De nem tartottam ki soká, talán egy évig. Unalmas volt számomra. Tudjátok, az első edzések, amikor mindent könyvszerűen tanultunk – én meg csak futni és gólokat lőni akartam. Néhány év múlva tértem vissza a kézihez. Az iskolai bajnokságokban bekerültem a kosárlabda-, a kézilabda- és a futócsapatba is. Mindenhol ott voltam. Egy nap a suli után a Radnicski csapata szabadtéren edzett, és az edző, Momcsilo Sztakoty észrevett, ahogy játszottam. Megkérdezte, hogy csatlakoznék-e, meggyőzött és mentem. Az az ötletem támadt, hogy kapus leszek, de egy hónap után az is untatott. Emlékszem, oldalt ültem mindig, mert nem akartam futni, vagy bármit csinálni. A hangulat, a barátok, az utazás, a móka volt az, ami miatt a kézilabda kezdett „megfogni”.
A rövid kapuskarrierem után az igazi kézis karrierem balátlövőként kezdődött, ott játszottam 15 éves koromig a Crvena Zvezdában is. Egy évvel korábban a szüleim engedték, hogy Obrenovatyból Belgrádba költözzek, elsősorban a suli miatt, de támogatták a kézis utamat is. Azt gondolták, hogy jobb, ha a csarnokban, edzésen vagyok, mintha az utcákon kóborolnék. Az edzők a Zvezdában úgy látták, jobb beálló lennék és mint kiderült, igazuk is volt. De én megint csak makacs voltam. Egy évig protestáltam, a vonalon álltam, de nem kaptam el a labdát, mert átlövő akartam lenni. Úgy gondoltam, a beálló nem fontos poszt, mert csak várja a labdát álldogálva… Ó, hogy mekkorát is tévedtem. Amikor Vlada Szimicsity edző a Zvezdához került, elkezdett velünk dolgozni, sokat magyarázott, rengeteg tanácsot adott a posztomat illetően. Még magánóráim is voltak vele és minden a helyére került. Végre beleszerettem a posztba, a kézilabdába és rájöttem, hogy lehet ez az életem. Ma élem, lélegzem a kézit és élvezem a játékot. Minden ifikorosztályban, a második és az első csapatban is játszottam a Zvezdánál. Heti öt meccsem volt, a minden napos edzések mellett, ez segítette, hogy kialakuljon a kötődésem a kézi iránt és hogy érettebb legyek. És ez adta a versenyszellemet is. Meg akartam mutatni, hogy a legjobb lehetek, a legjobb beálló a világon és képes leszek egyszer a Bajnokok Ligájában játszani. Emlékszem, egyszer néztük a Slagelsét a TV-ben és mondtam a csajoknak: “Egyszer ott fogok játszani”. És ott is játszottam. Na nem a Slagelsében, hanem a Bajnokok Ligájában. 18 éves voltam, mikor szerződtetett a Krim és Ljubjanába költöztem. Néhányaknak biztos nehéz lett volna, hogy újra költözni kellett ilyen fiatalon, pláne egy másik országba, de én nagyon oda akartam igazolni. Én akartam lenni a korosztályomból az első, aki külföldre szerződik.
A szerb ifiválogatottal valamilyen tornán szerepeltünk és jól ment. Kaptam ajánlatot a Metztől, a Buducnosttól és a Krimtól. A fő oka, hogy a szlovén gárdát választottam, Ljudmila Bodnjeva volt. Számomra a mai napig ő a kézilabda történetének legjobb beállója. Az ő csapatának a tagja akartam lenni, vele edzeni és játszani. Soha nem felejtem az első interjúmat a Krimnél, nyilván nem gondolkodtam tiszta fejjel épp – azt mondtam a kérdezőnek, hogy jobb leszek nála. El kell mondjam, sokat segített a fejlődésemben. Két évig a Krimben tanított, miattam korábban érkezett az edzésekre és tovább maradt. Minden nap követelőztem, ezernyi kérdést tettem fel, máig nem tudom, hogy volt hozzám türelme. A tanácsai a mai napig velem vannak, nem tudom kifejezni, milyen hálás vagyok neki.
A sok gyönyörű krimes emlék mellett megosztok egy rosszat is. A második ottani szezonomban megsérültem. Ez volt az első komoly térdsérülésem és mivel a klub épp átmeneti időszakában volt, úgy döntöttem távozom. Predrag Boskovity és Dragan Adzic hívott a Buducnostba. Volt egy jövőképük számomra, azt ígérték, sokat játszhatok majd és egy idő után úgy döntöttem, igent mondok. 2011 márciusában költöztem Podgoricában, hogy velük készüljek és visszatérhessek a következő szezonban. A BL-elődöntőben szerepeltek épp és azt kívántam, bárcsak játszhatnék, bárcsak magasba emelhetném a trófeát. A Buducnost elképesztő volt. Talán az egyik legjobb csapat, amelyben szerepelhettem. Nehéz leírni, mit jelent három év alatt két Bajnokok Ligáját nyerni. De hozzá kell tegyem, hogy néhány vesztes döntőnek is különleges helye van a szívemben, mint a tavalyi szezon az FTC-vel, vagy korábban a Vardarral – hihetetlen szezonok, amelyek csodálatosan értek véget. De az első mély nyomot hagyott bennem és a mögötte lévő történet a mai napig fontos számomra.
Mint a Krimnél Bodnjevával, a Budusnostban mindig Bojana Popovittyal és Maja Szavittyal lógtam. Két legenda, csodálatos játékosok, akik maguk voltak a kézilabda, éltek a kéziért. Maja és Bojana nagy hatással volt rám és a mai napig nagy hatással vannak. Ahogy már mondtam, a vágyam az volt, hogy magasba emelhessem a trófeát és ha hiszitek vagy sem, Bojana Popovitynak volt egy otthon: Anja Andersentól kapta ajándékba. Egy nap 2011 decemberében felhívott: “Gyere és nézd meg”. Irtó izgatott voltam. Elhiszitek? Meglátogathatom Bojanát, egy olyan játékost, akit gyerekként néztem a TV-ben, az otthonában és megnézhetem a BL-trófeát. Azt hiszem, vagy 300 fotót készítettem a kupával, fölemeltem, eljátszottam, hogy valóban megnyertem. Bojana rám nézett és azt mondta: “Ha megnyerjük a Bajnokok Ligáját idén, te leszel az első, aki felemeli. Nem én kapitányként, hanem te”. Tátott szájjal bámultam. Attól a pillanattól kezdte semmi nem állíthatott meg, hogy megharcoljak érte.
De 2012 márciusában megint megsérültem. Ugyanaz a térd, ugyanaz a sérülés, mint a Krimnél. Elmondhatatlanul csalódott voltam. Már megvolt a helyünk az elődöntőben, a csoportmeccsek közül már csak egy volt hátra, a Valcea ellen. A második félidőben elszakadt a keresztszalagom és az MRI-vizsgálat után mondták, ebből műtét lesz. Könnyekben törtem ki. Mindenki mellettem állt, Boskovity elnök mondta, a fontos az, hogy jól sikerüljön a rehabilitáció, hisz fiatal vagyok. De makacs voltam, mondtam neki: “Játszani fogok, nem érdekel, valahogy megtalálom a módját, hogy játszhassak, aztán a szezon után jöhet a műtét”. Bármire készen álltam, csak hogy bejuthassak a döntőbe és magasba emelhessem a trófeát. Azt gondolták, hogy meghibbantam, de tartottam magam a szavamhoz. Két hétig erősítettem, majd egy héttel a Larvik elleni meccs előtt visszatértem a pályára. Nyertünk és én lettem a meccs embere. Az adrenalin új energiákat adott. A visszavágót is behúztuk és már csak várnunk kellett a döntőre, egy hónapot… Még ma is libabőrös vagyok. A döntő első meccsét két góllal elvesztettük Győrben (27-29). Nagyon szomorú voltam, de Bojana azt tanácsolta, írjam ki magamból az érzéseimet – aztán a visszavágó előtt olvassam el őket újra. Ezt is tettem. Ezek az érzelmek aztán valóban segítettek is. Jött a podgoricai dráma, remek hangulat, őrült meccs és a végén mi nyertünk 27-25-re. A kupa a miénk volt, minden álmom megvalósult. És emlékeztek Bojana ígéretére? Megtartotta! Én emelhettem fel elsőként a történelmi trófeát a Moracában, 2012-ben!
Ez a tette megmutatta, milyen nagyszerű játékos és milyen nagyszerű ember is. Megtanította, hogy ha egyszer én leszek csapatkapitány, akkor milyen legyek a csapattársakkal, a fiatalabb játékosokat hogy segítsem. Ha még egyszer megnyerném a Bajnokok Ligáját, ugyanezt tenném – átadnám valaki másnak a lehetőséget, hogy először emelhesse fel a kupát. Ez a sport igazi értéke. Nem az eredmények, a kupák – hanem az emberek. Ők az életed részei maradnak akkor is, ha a kézilabdának már vége. A barátaid lesznek és segítőid maradnak, persze a család mellett.
A második BL-siker is emlékezetes, mert olyan tapasztalt játékosok nélkül szereztük meg, akik három évvel korábban vezettek minket. Milena Rajcsevity, Cristina Neagu, Szuzanna Lazovity, Katarina Bulatovity… Már mi voltunk a vezető játékosok. Nagyszerű élmény volt a második Final Fourom. A hat podgoricai év mély nyomokat hagyott bennem.
A csodás podgoricai évekkel párhuzamosan a válogatott is sikereket aratott. 2013-ban Szerbiában nyerhettünk ezüstérmet a világbajnokságon. Hazai pályán válogatott érmet nyerni szerintem minden játékos álma. Úgy terveztük, hogy csoportelsők leszünk, hogy a kieséses szakaszban ne kerülhessünk össze Koreával és Norvégiával, de sohasem alakul minden a tervek szerint. Mindkét csapattal játszanunk kellett és senki nem hitt benne, hogy megverhetjük őket. De jó értelemben őrültek voltunk, azokon a meccseken minden őrült volt. Még büntetőkből is betaláltam. Én! Emlékszem, jelentkeztem, hogy megpróbálnám. Soha nem felejtem el, milyen ideges voltam, vezettünk a norvégok ellen 22-21-re és én jelentkeztem. Mit mondhatnék? De betaláltam, csodás érzés volt.
2021-ben aztán úgy döntöttem, visszavonulok a válogatottságtól. Az olimpiai selejtezőtorna után nem ugyanúgy láttam a dolgokat, mint a szövetség emberei. Rájöttem, hogy hiába teszem bele az összes energiámat, időmet és idegeimet, ez senkit nem érdekel. Büszke vagyok a válogatottnál töltött időkre és arra, ahogy harcoltunk az országért. De néha az embernek készen kell állnia a nehéz időkre és elég erősnek kell lennie, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyek önmagát segítik.
A Buducnost után a Vardar Szkopjéhoz kerültem és még abban az évben bejutottunk a Final Fourba. Jól éreztem magam Szkopjében, sok barátom volt ott, sok korábbi csapattársammal játszhattam. De a legnagyobb hatással Roberto García Parrondo vezetőedző volt rám, aki új jövőképpel szolgált számomra, megváltoztatott néhány elemet a játékomban és segített, hogy még jobb kézis lehessek. Hiába a nagyszerű meccsek, az elért döntők, a mai napig bánom, hogy nem nyertük meg a BL-t. Pláne hogy minden pénzügyi gondokkal és a klub csődjével végződött: azok nagyon szomorú idők voltak.
A karrieremet és az életemet Romániában folytattam. Három évet töltöttem a CSM Bukarestnél és azt kell mondjam, ez volt a legnehezebb szakasza a karrieremnek. Nem voltam megelégedve magammal, ez az első. Sok sérülésem volt, három térdműtét és nem találtam önmagamat. Nem volt jó és ha megkérditek, miért töltöttem ott három szezont, nem tudok rá választ adni. Ne értsetek félre – a klub, az emberek, a kézilabda, minden rendben volt, csak nekem nem működött. Talán a Covidnak is szerepe volt ebben. A CSM mindig egy jó csapat lesz és remélem a fáradozásuk egyszer majd egy Final Fourt, vagy BL-trófeát ér.
De kaptam ott jót is. Megtanultam, hogyan kontrollálhatom magam. Másként kezdtem gondolkodni, más perspektívából kezdtem látni a dolgokat. Ez igazi változás volt az életemben, rájöttem mi fontos számomra és mi nem. Mondjuk azt, hogy ideje volt már ennek érettségnek, hogy mélyebben, sokkal mélyebben megértsem magam. Ezek vezettek új döntésekhez, hogy tudom, mit akarok az élettől és a karrieremtől.
Majd a Krimhez csatlakoztam, de csak egy rövid időre. A szezon közepén új helyet kellett találnom magamnak hat hónapra, mert a 2022-23-as szezonra már megvolt a szerződésem az FTC-vel. Hogy őszinte legyek, soha nem akartam Oroszországban menni, voltak averzióim. De a CSZKA Moszkva jó ajánlattal érkezett, én meg játszani akartam. Azt is mondták, hogy Daria Dmitrijeva visszatér a pályára, én pedig mindig is szerettem volna vele játszani, hogy megérthessem, hogy lehet valaki ilyen jó, ilyen hidegvérű, hogy jöhet vissza még erősebben a hibákból is. Örülök, hogy ez megadatott. Minden rendben volt, otthon éreztem magam. A háború miatt nem játszhattam a Bajnokok Ligájában, de úgy döntöttem, hogy maradok a szezon végéig. Életem egyik legjobb féléve volt ez.
A Fradi 2022-23-as szezonja megérne egy filmet. Hihetlen. Nehéz kezdet, rengeteg sérülés, átlövők beállóként, 20 gólos vereség a Bietigheim ellen, hogy végül nyerjünk a Metz ellen és bejussunk a döntőbe. Az ilyesmit kitalálni sem lehet. Hullámvasút volt, tele érzelemmel. Ismeritek a mondást, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért? E szerint éltünk. Elszomorít, hogy a döntőben nem volt erőnk jobban játszani a Vipers ellen, de azt hiszem érzelmileg kiürültünk az előző napi csodás Esbjerg elleni meccs után. Az, hogy bejutottunk a Final Fourba és utána a döntőbe, igazi győzelem volt. És boldog vagyok, hogy ezt megadhattuk a szurkolóinknak.
A 10.000 szurkolónk előtt játszani a budapesti MVM Dome-ban igazi kiváltság volt. A játékosokat élteti, hogy ennyi szurkolónk van a lelátón. Mai napig lenyűgöznek a szurkolóink, és általában a magyar szurkolók is. Mindig velünk vannak, minden meccsen teltház van és mindig magunkénak tudhattuk a tábor és a klub támogatását, bármilyen eredmények vagy problémák is voltak ennek a szezonnak az elején. Ez az egyik ok, amiért harcolunk, amiért nap, mint nap keményen dolgozunk, hogy jobbak legyünk. Értük, a szurkolókért és a klubért.
Nincs ez máshogy idén sem. Megint csak nehéz volt az idénykezdet, de még harcolunk. Megnyertük az első meccset és továbbra is keményen dolgozunk. Én hiszek magunkban. Még mindig hiszek abban, hogy bejutunk a negyeddöntőbe, vagy akár a Final Fourba. Ne lepődjetek meg, ha az FTC megcsinálja. Bármilyen őrülten is hangzik ez.
Soha nem hagyom abba a harcot, bárhol játsszak, bárhol éljek, történjen bármi – csakúgy ahogy nem hagytam abba a harcot egy sérülés után sem. Van valami, ami erősít és ezen nem segíthetek. Ha megkérdezed, hogy mi lenne, ha jönne egy új sérülés, elsőre azt mondanám, hogy már nem térnék vissza. De ahogy megtörténne, ezt tudom hét térdműtéttel a hátam mögött, új motivációk és energiák jelennének meg bennem. A makacsságomnak is van ebben szerepe. Meg akarom mutatni, hogy vissza tudok jönni és újra magas szinten játszani. A legnagyobb félelmem az, hogy nem tudok olyan jól játszani, ahogy azt elvárom magamtól, ez hajt előre.
A szüleim még mindig nem értik, hogy játszhatok megannyi műtét, sérülés, nehéz időszak után. Mindennap fájdalommal élek, nincs fájdalommentes nap, de muszáj tovább mennem. Minden nap keményen edzek, hogy játszhassak még néhány évet. És hálás vagyok. Ahogy öregszem és ahogy egyre közelebb a karrierem vége, annál elégedettebben, annál nagyobb örömmel megyek edzésekre. Olyan sokáig akarom élvezni, hogy kézizhetek, amíg csak lehet.
De ha eljön az ideje, készen leszek a visszavonulásra. Tudom, hogy edző akarok lenni és remélem, lesz lehetőségem kipróbálni magam. Szerintem a női kézilabdában hiány van jó edzőkből, pláne női edzőkből. Van egy vízióm, és minden nap próbálok tanulni erre a szerepre. Megpróbálom ellesni a legjobb ötleteket az edzőimtől és ezeket mind lejegyzem. Mindig gondolkodom azon, hogy én mit csinálnék egy adott helyzetben, milyen edzésmunka működik, mi jó, mi nem jó szerintem. A sporttudomány napról napra fejlődik és mindannyiunknak kell újdonságokat megtanulnunk és alkalmazkodnunk. Ez a szenvedélyem, az álmom, amit követni akarok.
És ez az az üzenet, amit szeretnék átadni az embereknek. Kövessétek az álmaitokat! Ne visszakozzatok, ne foglalkozzatok a megjegyzésekkel. Higgyetek magatokban és legyetek kitartóak. Mindegy milyen nehéz is, a kemény munkát jó dolgok követik!
