Varga Zsolttal beszélgettek a Benedek Tiborral való kapcsolatáról és sok minden másról is.

Hogyan szippantotta be a sportág?
Nem egyből, sőt én birkózni szerettem volna. Ültünk anyukámmal a 47-es villamoson, láttuk a KSI hirdetését, kis karikákban a különböző sportágakkal, alattuk a helyszín: Komjádi uszoda. Nyilván ott volt a Népstadion is, de mi azt valahogy nem vettük észre, így elmentünk a Komiba, birkózó felvételire. És akkor a két edzőhölgy, Réka néni és Ili néni mondta, hogy kedves anyuka, itt nem birkózókat keresünk, de ha már itt vannak, nézzük meg a gyerek vízfekvését, ki tudja. Alsónadrágban beraktak a vízbe és azt mondták, fantasztikus, ha nem vesznek fel birkózónak, jöjjünk vissza. Elmentünk a Népstadionba is, rettenetes volt: nem tudtam húzódzkodni, nem ment jól a távolugrás, futásban sem voltam valami ügyes. Szerintem nem vettek volna fel. Otthon aztán valahogy felvetődött, hogy az uszoda jó dolognak tűnik, mi lenne, ha arrafele mennénk? Egy-másfél évig úsztam, de iszonyat kötött voltam, nem tudtam rendesen megcsinálni a nyújtásokat, nem is haladtam úgy, nem is szerettem, és a belső motivációm se volt hatalmas. Átkerültem a vízilabdázókhoz, ahol ugyanúgy ott volt Réka néni és Ili néni, akiknek továbbra is tetszett a vízfekvésem, illetve, hogy el tudtam dobni a labdát a fal felé. Közben anyuékkal elolvastuk a Medencék, gólok, pofonokat, szétnevettük magunkat a humorán, egy fantasztikusan jó közeget varázsolt az uszodai létbe. Már lemenni is kicsit olyan volt, mintha ennek a könyvnek lennél valamiféle pici, külső mefigyelője. Aztán ez valahogy átfolyt a létembe. De fanatikus vízilabdás gyerekké csak jó két évvel később váltam. Addig lógtam is, meg az iskolai időbeosztás miatt volt, hogy csak 20 percre értem le edzésre.

Hol fordult át?
Amikor Kőnigh Gyuri bácsi lett az edzőm. Fantasztikus nevelőmunkát végzett a KSI-ben, szinte a semmiből épített várat. A mi ’72-es korosztályunk annyira gyenge volt, hogy a ’71-esekkel kiegészítve is csak úttörő B bajnokságot tudtunk nyerni, de még a ’73-asoktól is kikaptunk. Aztán egy év múlva önállóan győztünk. Nekem ez még most is kicsit űrscience. Akkor meg pláne az volt. Elképesztő munkát tett bele. Gyuri bácsinál minden edzésen mindent tiszta erőből csináltam. Pékh Gyula bácsinál pedig már egy fanatikus uszodában lévő voltam. Nyáron is, amikor szünet volt, napi 7 óra vízben. Lőttem, passzoltam, „lyukaztam”. Volt egy lyuk a korláton és arra lőttünk. Eszeveszetté vált a dolog. Ebbe kapcsoldódott be Tibor fél évvel később, amikor lehozták a szülei az uszodába. Emlékszem, nagyon vékony kisgyerek volt. És mint mindenki, én is hallottam, hogy ő a Benedek Miklósnak a kisfia. De ezt is csak távolról, 10 évesen az ilyesmi nem meghatározó.

Barátok hogy lettek?
Edzésen mi sokáig nem játszottunk együtt, mert a ’72-esek között látványosan kialakult két, 3-4 fős mag. Tibor az uszoda egyik végében lőtt, én a másikban, de ahogy mentünk előre, egyre határozottabb formát öltött, hogy ugyanúgy este 8-kor megyünk haza az uszodából, csak két másik ajtón. Egy évre rá kerültünk be az úttörő-válogatottba, ahol automatikusan egy szobába raktak minket. És ott elindult egy folyamat. Egyszer csak egymásra találtunk, baromi jól éreztük magunkat, miközben átmásztunk a szálloda 10. emeletén a korláton kívülre, meg mindenféle okosságot csináltunk. Egymásra találtunk az ökörségünkben, ebben a kamaszos, energiával túltöltődött létünkben. Nagyon jól fogadtuk egymás őrületeit, századszor is röhögött azon, hogy kihúztam alóla a lepedőt. Vagy volt a fájdalomteszt, amikor egymás karjába kellett harapni, melyikünk bírja tovább.

És?
21 másodperccel én nyertem. De fél évig nem éreztük azt a foltot a karunkon, mert annyira szétharaptuk egymást. Rengeteg ilyen butaságunk, vagy inkább kalandunk volt. Athénban voltunk a válogatottal, vacsora után, ment le a Nap és a szálloda ablakából láttuk az Akropoliszt. És akkor mondtam, most az a feladat, hogy légvonalban megyünk, mindegy, mi van előttünk, átmászunk, nem kerülgetünk. És amennyire lehetett, ezt próbáltuk megvalósítani. Volt, hogy kutyák kergettek minket, de eljutottunk az Akropolisz alsó sziklájáig. Másztunk még egy darabig, már vaksötétben nyilván. Éjjel háromra tudtuk lehozni ezt a történetet. Volt, hogy kipróbáltuk a poroltót a szobában, el lehet képzelni, mi lett a vége. Reggel 4-ig takarítottunk, hogy ne vegyék észre. Nagyon sok ilyen volt. Mi ezt kommandónak hívtuk, a Schwarzenegger-film után szabadon, ezek voltak a mi kis kommandóink éjszakánként, amikor nekiindultunk a városnak, vagy a következő meghódítandó célunknak. Volt ebben éjszakai fürdőzés, éjszakai hegymászás – mondjuk, a fekete falon való fölfelé mászást egy kicsit veszélyesnek éreztem. Könyörögnöm kellett, hogy Tibi, gyere már le basszus! Ő mászott volna még, aztán mondtam, majd visszajövünk másnap, amikor szép idő lesz.

Ez jellemzett minket, ez az őrültség, a játékban és mindenben.
Az egyébként nagyon nagy segítség volt, hogy az akkori edzőink ezt valahogy jól fogadták. Hores (Horkai György, olimpiai bajnok, korábbi szövetségi kapitány) is, amikor egy eltévedés után jutottunk csak fel egy hegy tetejére, a kereszthez, majd fenéken csúszva jöttünk le, hogy valahogy leérjünk. Szétszakadt ruhában, csatakosra izzadtan érkeztünk vissza. Nem leszidott, hanem hogy „úristen, milyen hülyék vagytok. Akkor holnap ti szervezitek a csapattúrát”. Persze, volt, hogy megbüntettek minket, mert késtünk, de szeretettel voltunk kezelve.

Amikor bekerültek a válogatottba, voltak még avatások?
Persze, mi még többször is átestünk ezen: a KSI-ben, az utánpótlás-, majd a felnőtt válogatottban is. Volt egy avatási bizottság, amelyik kitalálta a feladatokat. Szerencsére azt, hogy meztelenül kelljen beosonni az edzői szobába, elcsenni onnan valamit, majd vissza is vinni, mi megúsztuk. De volt folyósón uszatás, amikor úszónadrágban kellett pillangózni. Az egész egy papucsos körseggessel zárult – fel voltunk avatva. Ez nálunk halt el, mi voltunk az a generáció, amelyik ezt szép lassan elhagyta. Talán az utánpótlás válogatottban elseggeltünk valakit, de nem ültünk le, hogy kitaláljuk, hogy samponos- szappanos-kólás koktélt kell inni.

A Rákócziba is együtt jártak, de ön végül a Kölcseyben érettségizett. Ez miért volt?
Tizenvalahányan voltunk vízilabdázók az osztályunkban, kezelhetetlen brigád, nem is értem, miért nem osztottak ketté minket. Nem véletlen, hogy sokan elmentünk: akkora volt a feszültsége, hogy kidurrant. Én saját jogon rúgattam ki magam, nem azért, mert ennek a vízilabdás csapatnak voltam a része, hanem mert önállóan próbáltam kísérletezgetni a kémiaszertárban, ami valahogy nyitva maradt. Nagyon szerettem ezt a tárgyat, fakultációra is jártam. A durranógáz-próba megvan? Sósav, cink, gázfejlesztő lombik, és jön ki a cső. De azt csak zárójelben mondja el a tanár, hogy a hidrogén és az oxigén gázkeveréke egy robbanó keverék. Amikor ő meggyújtotta a hidrogént a cső végén – negyed óra múlva, amikor már kinyomta magából az oxigént –, akkor már meggyújthatod. Nekem nem sikerült, gondoltam, akkor próbáljuk meggyújtani. Lobogott a rengeteg sósav és cink, és akkor az beszippantotta a szipkát és fölrobbant. Meg volt egy másik fegyelmezetlenség, aminek az lett a vége, hogy eltanácsoltak, szigorított fegyelmi, rovó. Mindig mondom a gyerekeimnek, hogy ha ezt elérik, akkor apa büszke lesz. A mindenféle intőkkel hagyjanak békén, mert az semmi.

Tiborral riválisok is voltak?
Benne volt ez is a kapcsolódásunkban, de más volt az utunk a fejlődésben is. Mindketten el akartunk érni valamit, ő lépésről lépésre haladt, én meg egy nagy célt tűztem magam elé. Mindketten napi 6-7 órát dolgoztunk, mindketten balkezesek voltunk, de más pozícióban játszottunk, így ott nem versengtünk, az egy közös munka volt. Segítettük egymást. És érdekes, hogy amíg kisebbek voltunk, mindig azt éreztem, mintha én lennék az idősebb testvér, aztán a felnőtt életünkben ez megváltozott. Sokszor tudott olyat mondani, ami megnyugtatott.

Zavarta, vagy foglalkoztatta, hogy a ranglétra tök másik fokán kezdték az edzősködést?
Én akkor abban a fázisában voltam az edzősködésnek, ahol csak a nehézségeit láttam. A rémisztő, embertpróbáló mélységeit. Mondtam is Tibornak, ez sokkal rosszabb, mint gondoltuk. Egy rémálom az egész, nem tudod elképzelni, hogy ez mivel jár valójában. De nem is lehetett. A legmélyebb ponton volt a Fradi, amikor átvettem. 10. környéki helyezések, aztán nagy nehezen 4. helyek. Nekem akkor nagyon rossz tapasztalataim voltak, nem láttam azt sem, hogy ebből merre tovább, hova fogok egyáltalán eljutni. Az is megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. Nem láttam a hatékonyságát az edzőségnek. Játékosként akár egy vesztes meccs után is lehetsz félig-meddig elégedett állapotban, hogy jó, hát kikaptunk, de én megtettem a dolgomat, lőttem 2-3 gólt. Egy játékost a helyén tudja tartani, hogy a saját teljesítménye rendben volt. Edzőként ilyen nagyon hosszú évekig nincsen, mert hiába nyerünk egy nagyon küzdelmes meccsen, akkor is csak azt látod, hogy úristen, ahhoz képest, amennyit gyakoroltunk, semmi nem történt a vízben, semmit nem láttam viszont. Mit csináltunk egész héten? Az egész egy önmarcangoló, önmagamat megkérdőjelező folyamat volt. És nagyon féltettem Tibort. Azt gondoltam, hogy ha a válogatottnál bármelyik szituáció berobban, az százszoros erővel fog hatni. És ez nekem félelmetes volt. Kapitányként én akkor magamat egyáltalán nem láttam, az más kérdés, hogy együtt, vele. Beszéltünk is erről a lehetőségről. Aztán ez az ő döntése volt, hogy ő járja a saját útját, de ezt is megbeszéltük.

A teljes interjú: HVG