Vendel mellett nagyapjával, Schmitt Pállal beszélgettek a világbajnoki győzelemről.
Vigvári Vendel
Szerintem még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ez mit is jelent, és hogy mit értünk most el. A hosszú úton hazafelé tudtam gondolkodni, hogy mik azok, amik különlegessé teszik nekem ezt és igazából két fő dologra jutottam: emlékszem 10 éve, amikor a válogatott megnyerte Barcelonában a világbajnokságot, akkor én még 12 éves kisgyerekként konkrétan ugráltam otthon a kanapén, vagy ha épp egy étteremben ülve néztük a mérkőzéseket, akkor rám szóltak a szüleim, hogy kicsit óvatosabban szurkoljak, mert mások ennének. Nekem ez nagyon nagy örömöt jelentett anno, hogy ők ott világbajnokok lettek. Az jutott eszembe, hogy 10 év elteltével már én is tagja vagyok egy vb-győztes csapatnak, és hogy már velem együtt mennyi örömöt szereztünk újra a magyar embereknek, a fiataloknak, a kis vízilabdásoknak. Ez nekem sok boldogságot jelent. A másik, ami hihetetlenül nagy dolog szerintem, és nekem jól esik, hogy eléggé sportos családunk van, nagy sportoló legendákkal a nagyszülők révén és az a sok támogatás, az a sok energia, illetve szeretet amit kaptunk tőlük, az egész családunktól, ez egy óriási visszaigazolás, hogy ez megérte. Amikor küldték a videókat és a képeket, hogy hogyan élték meg az elődöntőt, a döntőt, és hogy megnyertük a tornát, láttam rajtuk, hogy mennyire meg vannak hatódva. Ez nekem iszonyatosan jó érzés volt, kicsit leírhatatlan is. Úgy érzem ez a siker pályafutásomban az első olyan, amivel ténylegesen bekerültünk a történelemkönyvekbe. Természetesen nagy álmom fog ezzel valóra válni, hogy márványtáblákra is felkerül a nevem. Az, hogy kisgyerekként minden egyes napon besétáltam a vízilabda szentélyébe, a Hajósba és ott kint voltak a legendák nevei, az nekem óriási motiváció volt. Nagyon nagy dolognak tartottam, hogy vannak olyan sportolók, akiknek örökre ott szerepel a neve a márványtáblákon. Számomra az is óriási öröm, egyfajta beteljesedés, hogy a Hajós mellett elmondhatom majd, hogy a legnagyobb történelemmel rendelkező magyar klubban is kikerültem, mint világbajnok. Voltak mélypontok is, nem kell szépíteni. Volt, amikor Varga Zsolt sem értette a felkészülés alatt, hogy mi történik a csapattal. Fáradtak voltunk, úgy éreztük, hogy valami nem működik. Zsolt ritkán enged el edzést, de elengedett egy edzést, leültünk és majdnem két és fél órát beszélgettünk arról, hogyha valakinek van esetleg problémája, akkor mit lát megoldásnak és amennyire tudtunk annyira őszintén bele álltunk a nehezebb kérdésekbe is. A vb előtt pedig Kyotóban elmentünk közösen egy este, minden játékos és a stáb. Pedig nem lett volna úgymond szakmailag elvárt, de elmentünk, együtt, nem húzott szét a társaság. Kicsit szórakoztunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat és ott egy nagyot előreléptünk, majd hatalmas összhangban megnyertünk a világbajnokságot…
Schmitt Pál
Sokszor úgy dől el egy családban, hogy ugyanabban a sportágban fognak jeleskedni a gyerekek, hogy egyszerűbb a két gyereket, jelen esetben a két fiút egy fuvarral mondjuk ugyanarra az edzéshelyszínre hozni-vinni. Nálunk családi minimum volt, hogy a gyerekeknek meg kellett tanulniuk úszni, a későbbi teniszező lányaink, Alexa, Gréta és Petra, sőt mind a hat unoka is így kezdték már 3-4 évesen. A Jövő SC-ben kezdték Vendelék, kitűnő edzők, például Perjámosi Katalin, vagy például a Kós Hubertet is felnevelő Magyarovits Zoltán is foglalkozott velük. Nagyon sokat segített a későbbi pályájukban, hogy nagyon jól és nagy sebességgel tanulnak meg úszni, állóképességeben, gyorsaságban a világon bárkivel felveszik a versenyt, de mivel a fiúk édesapja, Vigvári Csaba is vízilabdázott, így ez egy magától értetődő választás volt esetükben. Amikor az egyik Vigvári a Fradiban, a másik az OSC-ben száll vízbe, olyankor kicsit „osztódik a szívem”, de tudom, hogy mindez az ő fejlődésüket szolgálja. Szerintem akár három olimpiai ciklus is bennük lehet, és persze nagy teher jött le róluk azzal, hogy a magyar csapatnak most már megvan a párizsi olimpiára szóló kvalifikációja.
