Elek Gábor adott nagyinterjút, sok témát érintve.

Edzőként hogyan jellemezné magát?
Hú, nehezet kérdez. Nem nagyon szeretem önmagamat elemezni. Az biztos, hogy nagyon sok munkát rakok ebbe bele. Az is biztos, hogy, akivel nem tudok kijönni, azzal nem tudok kijönni, akivel ki tudok jönni, azzal pedig nagyon jól ki tudok jönni. Hálaistennek idén sok siker utáni bulit ünnepeltünk együtt a csapattal. Az egyik ilyen alkalommal fogalmazta meg valamelyik játékosom, hogy „a fő erősséged az, hogy úgy rakod össze a csapatot, és aztán úgy alakul mindig minden, hogy megdöglünk érted a végére”. Azt gondolom, eléggé elfogadó vagyok – egészen addig, amíg nem a munka, az eredményesség vagy a csapategység rovására megy a dolog. Onnantól viszont nagyon bolond tudok lenni és „ütök-verek”.

Azért kérdeztem, mert kívülről „alfahím” edzőnek tűnik. Olyannak, aki nem csak az öltözőt, de a meccseken az ellenfél kispadját, sőt, olykor még a játékvezetést is uralni, dominálni akarja.
Ez igaz.

Ez ösztönös, a személyiségéből fakadóan ég ezer fokon, vagy tudatos színjáték?
Belülről. Valószínűleg így szocializálódtam. Az életünk az öltözőben, az edzésen azért nem így néz ki. Nyilván ott is előfordultak súrlódások, de alapvetően szeretem a játékosaimat. A pályán látható viselkedés sem mindig adja vissza a valóságot. Elég változó, szituációfüggő, hogy milyen vagyok, azaz nem árt ismerni az okot is. Egyszer Rosztovban foghíjas csapattal nyertünk egy szombati BL-meccsen. Három nap múlva jött a soros MTK elleni bajnoki. A játékosok kikönyörögték, hogy mivel vasárnap utazunk, kevesen is vagyunk, szerdán a bajnoki után meg mennek két hétre válogatottba, ezért hétfőn se legyen edzés. Belementem. A keddi gyakorláson már láttam, hogy totál szét vannak esve. Leültettem őket. „A legnagyobb veszélyben a csapat mindig a legnagyobb bravúr után van. Oké, az MTK nem a Rosztov, de ez oda is kevés lesz” – figyelmeztettem őket. Vérgőzös meccsen alig három góllal vertük meg az MTK-t hazai pályán. Na, utána úgy ordítottam a csapattal, hogy majd leszakadt a csillár. Nyűgösen távoztak a válogatotthoz, de mire visszaértek, minden kisimult.

A családi háttér miatt törvényszerű, hogy a játékosmúltja után edzőként is benneragadt a kézilabdában?
Vegyésztechnikus vagyok. A suli után öt évet dolgoztam a százhalombattai finomítóban. Azon kevés, három műszakban dolgozó között tartottak számon, aki a meló mellett a város első osztályú csapatában kézilabdázott. Húszévesen csak mellékesen végeztem el a középfokú edzőit, mert öten-hatan a csapatból úgy gondoltuk, jó buli. Egyébként nem is volt rossz buli. De a diploma bekerült a fiókba, és egyáltalán nem terveztem, hogy kezdeni kéne vele valamit.

Három évet edzősködött Csömörön, aztán 2007 óta csak a Fradi. A Győrrel szemben az utolsó éveket leszámítva azt az irányvonalat követték, hogy légióshad helyett inkább azoknak a hazai fiataloknak adnak játékpercet az NB I-ben és a BL-ben, akik a magyar válogatottban is számításba jöhetnek.
Ez hellyel-közzel így és megtörtént.

Nem frusztrálta, hogy a világválogatottal felálló Győr ellen egy idő után többnyire reménytelenné vált a versenyfutás?
A nemzetközi szereplés igénye mindig is jelen volt a klubvezetés részéről, mert a költségvetés nagyban függött a Bajnokok Ligája-részvételtől. Így addig nem okozott ez feszültséget, amíg nem forgott veszélyben a BL-indulást érő helyünk. Aztán minden megváltozott. A 2010-es évek második felében Fodor János úr szintén világválogatottat gründolt Siófokon, és egyszer majdnem sikerült is beletenyerelnie a status quóba: 2020-ban elég rendesen ránk hozta a frászt, amikor második helyen állt, és hogyha abban az évben nincs a pandémia, elmegy a BL-szereplés lehetősége. Azt követően át kellett értékelnünk a játékospolitikát. Egyrészt a szövetség megszüntette a légiósszabályt, és ez azért fontos, mert mi azt is igyekeztünk betartani. Másrészt, higgye el nekem mindenki, továbbra is foglalkoztam volna szívesen a fiatal gyerekekkel, de elfogytak.

Pedig az akadémiák országa lettünk. Három éve a Fradinak is van már sajátja. Hogy fogyhattak el a kézilabdázó gyerekek, hogy nem tűnnek fel évről évre újabb és újabb tehetségek?
A miénknek még nagyon-nagyon hosszú idő lesz a kifutása. A tapasztalat legalábbis ezt mutatja.

Akkor tágítsuk a kört. A magyar női kézilabdának miért nincs válogatott szinten tetten érhető eredménye a tízévnyi irdatlan mennyiségű állami támogatottság ellenére?
Azt gondolom, már kéne, hogy legyen, de az elejét nagyon-nagyon elszúrtuk.

Hol, miben?
Sokáig nem történt más, csak a pénzösszeg változott a bérekben, a lehetőségekben és az egyéb dolgokban. Az elmúlt években azért már megindult a komolyabb folyamat. A taorendszer hajnalán a magyar kézilabdának mérhetetlen infrastrukturális problémái voltak. Még a Ferencváros szintjén is teremproblémákkal küzdöttünk. A felnőtt csapat évtizedeken át a létező legrosszabb élettani időpontban, fél háromtól edzett, mert négytől megtelt a terem, a gyerekek akkor értek oda az iskolából. Nem vehettük el az utánpótlástól a teremidőt. Ez a probléma mára országos szinten megoldódott a munkacsarnok programmal. Aztán, ki tudja miért, kimaradt komplett 5–6 korosztály, nincs elég rutinos játékos, akiken fokozatos terheléssel, felelősséggel fel tudjuk építeni a tehetségeinket. Mert nem mindegy, mit lát a gyerek az edzésen. Ha egy 30 éves válogatott játékos, akit addig csak a tévében látott, vetődik a labdáért mellette, ő is vetődni fog. Aztán: a Testnevelési Egyetemen 1997 és 2017 között megszűnt a levelező szakedzőképzés. Talán itt van a legnagyobb bajunk. Nem vagy nem jól tanítjuk meg a gyerekeknek a technikai alapokat, például legalapvetőbb passzolást, nem figyelünk kellőképpen az egyénre. Az alapján, ahogy oktatunk, uniformizáljuk a játékosokat, aminek egy hozadéka van, hogy mindenki középszintű lesz. Ha azt akarjuk, hogy minden játékos ugyanúgy dobjon, az azért baj. Németh András kedvenc példája, hogy Tóth Timi, akinek a lövőtechnikáját mindennek lehet nevezni, de tanítani valónak nem, mégis többszörös gólkirály lett. Ha „megerőszakoljuk”, átalakítjuk az ösztönös stílusát, garantáltan nem válik a világ egyik leggólerősebb játékosává. Pont az ilyen extrát kellene megtalálni.

Jobb a hagyományos modell, miszerint minden gyerek legalább 16 éves koráig lakjon otthon, és fejlődjön a lakhelyéhez közeli nevelőklubjában?
Ha megvan az infrastruktúra, akkor jobb. Elég régóta elkezdtem hinni a norvég modellben. Tord Ellingsen, aki egy ideje a férfiválogatott erőnléti edzője, annak idején Karl Erik Böhnnel érkezett Magyarországra. A lányok úgy jöttek vissza a keretedzésekről, hogy ódákat zengtek a paliról. 2015-ben fölvettem vele a kapcsolatot, és idehoztuk a Fradihoz. Öt éven át dolgoztam vele, hálaistennek a barátom is lett. Döbbenetes dolgokkal szembesültem, miután elkezdtünk beszélgetni a közös munkáról, hogy egy-egy játékos szintjén vagy a komplett csapatnál hogyan kellene felépülnie a munkának szerinte, és ezzel szemben mi volt az aktuális gyakorlat Magyarországon. Norvégiában merőben másképp gondolkodnak erről a területről.

Amennyiben?
Hú! Mindenben. Eleve az utánpótlásban az edzésszám jóval kevesebb – 14–15 éves korig heti három edzés –, viszont jóval tudatosabban gondolkodnak. Nem eredményt hajszolnak, mint nálunk nagyon sok helyen, hanem technikai tudásban és fizikálisan építik a játékosokat. Egyszerűen mindenféle nyomás nélkül. Egy vita közben Tord mosolyogva megkérdezte tőlem: „Ti tényleg abban hisztek, hogy mi, norvégok mások vagyunk? Dehogy vagyunk mások. Ugyanolyanok vagyunk, mint ti! Csak mi nem utáltatjuk meg a gyerekekkel 16–17 éves korukig a sportot. Ti a gyerekeiteket csalni tanítjátok meg, aztán csodálkoztok, hogy felnőtt korra milyen lesz a mentalitásuk.”

Mit értett ez alatt?
Azt, hogy nekünk utánpótláskorban semmi nem elég. Olyan edzésszámot követelünk, hogy a gyerek nem bírja koncentrációval, ezért hamar gépiessé, monotonná válik. Másrészt, ha meg tud csinálni tízet, akkor holnapra már tizenkettőt akarunk. Ha megcsinálja a tizenkettőt, holnapután már tizennégyet írunk neki elő. Soha nincs dicséret, vagy, ha van is, tovább megy a presszió, a csak még egy picit. Előbb-utóbb az ökör is megpróbál kibújni az igából. A gyerek okosabb. Ő megtanul csalni. Nem a megfelelő technikával csinálja azt a tíz fekvőtámaszt. Vagy nézi az edzőt, és ha éppen nem őt figyeli, már hasal. A fizikális képzést a skandinávok másképp és jobban csinálják.

Mióta készül a Fradi a norvég szisztéma szerint?
Nyolc éve. Tord óriási. 2015-ben, amikor megegyeztünk, azt mondtam neki, az kevés, hogy idejön, megmondja mit csináljunk, és mi azt megcsináljuk. „Engem az érdekel, hogy idejössz, megmondod, hogy mit csináljunk, és elmagyarázod, hogy miért így. Engem ez érdekel, mert abból tanulunk.”

Mi változott leginkább az edzésmódszerben?
Amikor a Tord által képviselt skandináv módszer irányába indítottam a női vonalat, óriási vitákat folytattam idősebb kollégákkal is. Nálunk 2015-ig már-már megrögzötten úgy nézett ki a program, hogy meccs utáni hétfő délelőtt toltunk egy erőnléti edzést, és délután labdával gyakoroltunk. Tord azzal kezdte, hogy: „Ezt felejtsd el. Legyen az a gyakorlat, hogy hétfő délelőtt kapjanak egy komoly intervallfutást és súlyzós programot. Ez bő 2–2,5 órás edzés, ami után adjunk nekik minimum 24 óra pihenőt, és csak kedd délután találkozzunk újra velük. Hagyni kell, hogy a játékos kipihenje magát, mert, ha nem, belefásul.” Kötöttem magam a karóhoz, a megszokott programhoz. Erre megkérdezte: „Miért jó az, hogy hétfő délelőtt spórol délutánra, miközben a hétvégi meccs utáni első edzés még így is annyit kivesz a játékosból, hogy délután agyvérzést kapsz tőle?” Beláttam. Elkezdtük kipróbálni. Jól működött.

Az utolsó három évben Tord nélkül is tetten érhető módon látszódott ez a szemléletváltás a Fradi felnőttcsapatának teljesítményén?
Az idei tavaszi menetelésünk, pláne az utolsó két hónap ennek is köszönhető. Ha ezzel a korábbiakhoz képest idősebb garnitúrával elvégeztettem volna és úgy végeztettem volna el azt a munkamennyiséget, amit mondjuk 2010-ben toltunk a lányokkal, a Final Fourra alighanem Márton Grétával és talán Klujber Katrinnal hármasban maradunk a kispadon. Csak ismételni tudom magam, a régi szemléletben készülve hozzá voltunk szokva, hogy spórolni kell az energiával, hogy kibírjuk. Egyébként mikor játszol te 24 órán belül három tétmeccset?

Az adatalapú elemzés, döntéshozatal már a kézilabdában is jócskán jelen van. Mennyire tarja fontosnak, egyfajta iránytűnek a játékos és csapatszintű statisztikákat?
Bizonyos szinten túlmisztifikáljuk, bizonyos szinten meg borzasztó fontos. A pandémia rákényszerített minket arra, hogy nagyon komolyan elkezdjünk ezzel foglalkozni, mert a betegségből visszatérő játékosok elképesztő adatokat produkáltak. Iszonyatosan kellett monitorozni, hogy milyen állapotban vannak. Elkezdtük megtanulni, használni a számokat, építettünk rájuk, ahogy azokra az adatokra is támaszkodunk, amelyeket edzésen a Polar-rendszer tudott szolgáltatni. Ezek értékes részévé váltak a munkánknak, amit egy videókat is tartalmazó Match Meeting nevű rendszerben gyűjtünk. Alapvetően műszaki ember vagyok, tisztában vagyok vele, egy mérés nem mérés.

Azért meglepő, amit mesél az edzéselmélet-gyakorlata átalakulásáról, fejlődéséről, mert a sportágból származó információk szerint az őszi gyengébb, hektikusabb produkció után azt a kritikát kapta, hogy old school edző, aki hisz a hagyományos módszerben, nem képes/akar megújulni.
Én erről most hallok először. Soha senki nem szembesített ezzel. Rólam annak idején az is elterjedt, hogy nem készülök az edzésekre. Ami tény: minden évben csináltunk valamilyen innovációt. Az, hogy ezt nem doboltuk közhírré, nem rohangáltunk zászlóval körbe a Népligetben, a IX. kerületben vagy Budapesten, attól még folyamatosan kerestük a fejlődést. Nemrég például a mesterséges intelligenciával kezdtünk el foglalkozni. A célunk az, hogy az adatokból kiolvassa, egyéni szinten milyen terhelést kell kapnia egy játékosnak ahhoz, hogy az adott feladatra a lehető legfittebben álljon oda. Ami biztos, Tord segítségével nagy változást hoztunk a magyar női kézilabdába.

Egyet még áruljon el: ha már munka, miért nem külföld? Az elmúlt 15 év nemzetközi szereplése, a BL-ezüstérem után nem válogathatott a jobbnál jobb ajánlatokban?
Még egyszer elmondom: visszább szeretnék venni a tempóból. Ez nem duma. Kívülről nehéz elképzelni, micsoda mennyiségű munkával, stresszel telt az elmúlt másfél évtizedem. Ráadásul külföldön, más nyelven csapatot építeni egy olyan edzőnek, akinek a dumában van a legnagyobb ereje – mert nekem azért a dumában, a tréfákban, a hülyéskedésben van a legnagyobb erőm –, nem lehet úgy, ha nem beszélsz tökéletesen angolul. Meg nem is vágyom külföldre. Tősgyökeres magyar vagyok. Ha külföld, akkor maximum Székelyudvarhely, mert az a minden. Betege vagyok Székelyföldnek. Egyébként, ha nem a Fradiról lett volna szó, biztosan hamarabb fölemészt az a harc, amit 15 éven át nap, mint nap meg kellett vívni. Persze tudom, napi ütközetek mindenhol és mindig vannak. Nyilván lesznek Esztergomban is. Csak éppen a tolerancia-küszöbödet nagy mértékben tolja ki az, ha felnézve a munkahelyed homlokzatára azt látod, hogy a bejárat fölött az apád neve virít. Én itt cseperedtem fel. Itt váltam kézilabdázóvá. Az életem több mint felét a Népligetben töltöttem. Bárhol is vagyok, leszek, a Fradi a hazám.

A teljes, igen tartalmas beszélgetés, amelyben szóba kerül többek között az is, mit bánt meg Elek Gábor a Fradiban töltött évek alatt: 24.hu