Eszenyi Dénes azt is elmesélte, hogyan lopta el a Dózsa Nyíregyházáról.

– Újpest vagy Ferencváros?
– Természetesen Újpest. Miért?

– Mert úgy tudom, ez a válasz egyetlen szobán múlott.
– Igen, ez tényleg így van. Tizenhat évesen mutatkoztam be a másodosztályban a Nyíregyháza felnőtt csapatában, és annyira jól ment a játék, annyi gólt lőttem, hogy az összes akkori jelentős élvonalbeli klub megkeresett. Illetve nem engem, hanem a szüleimet, hiszen én még kiskorú voltam. Ők úgy képzelték, hogy az egész család jön velem Budapestre, és a Fradi felé hajlottak, de édesanyám azt mondta, Nyíregyházán négyszobás lakásban élünk, a fővárosban is ilyet szeretnénk, hogy ne kelljen egy szobában laknom a húgommal. A Fradi azonban csak háromszobásat tudott adni, az Újpest megoldotta volna ezt a kérdést, így oda írtam alá.

– Feltételes módban? Megoldotta volna?
– Igen, mert édesanyám meggondolta magát, úgy döntött, a család marad mégis Nyíregyházán. Rajna Károly, az újpestiek szakosztályvezetője meggyőzte, hogy nagyon figyel majd rám, és jó kezekben leszek. A gond az volt, hogy a Nyíregyházához hároméves szerződés kötött, és a klub nem akart elengedni. Az Újpest ezért lényegében ellopott onnan azzal, hogy korengedménnyel bevonultatott a határőrséghez, majd amikor letelt a másfél év szolgálati idő, amely során természetesen futballoztam, nem a határt őriztem, akkor az Újpest tudtommal hárommillió forinttal intézte el, hogy ne kelljen visszamennem Nyíregyházára.

– Végül térjünk oda, ahol elkezdtük! Még az ezredforduló előtt a Ferencváros játékosa lett. Csak nem összejött az a hiányzó szoba?
– Nem, akkor ez már nem számított. Újpestre Kisteleki István jött edzőnek, aki megmondta, nem számít rám, mert harmincévesen már idősnek tart. Simon Tiborral, a fradisták ikonjával a meccseken jól megrugdostuk egymást, de nagyon szerettük egymást, és ő győzködött, menjek hozzájuk. Mondtam neki, hogy újpestiként ez öngyilkosság, a szurkolók kicsinálnak, mire azt felelte, ezt bízzam rá, amíg ő ott van, engem nem érhet még szóban sem támadás. Miközben hezitáltam, a csapat edzőtáborban dolgozott, és mire igent mondtam, a szerintem zseniális edzőnek, Marian Vlaknak összeállt a csapata, és ezt nyíltan meg is mondta nekem. Közölte, csak akkor játszat, ha sokkal jobb leszek, mint a vetélytársaim. Fél év alatt kilenc meccsen léptem pályára – de legalább ennyire eljutottam oda, ahova még kiskorúként el akartam jutni.

A teljes interjú: Magyar Nemzet