Labdarúgó csapatunk korábbi hátvédjével beszélgettek.

– Érdekes, hogy háromszor is részese volt egy klub pályán kívüli megroppanásának. A Plymouth csődbe ment, a Fradit kizárták, a finn Jokerit pedig megszűnt, amikor ott futballozott.
– Finnországba fiatalon igazoltam, már akkor az volt az elképzelésem, hogy ez ugródeszka lehet Angliához. Ott lett belőlem középhátvéd, előtte többnyire jobboldali védőt játszottam. Észrevették, hogy középen jobban érvényesülnek az erősségeim, és jól is ment a játék. Csakhogy a tulajdonos a jégkorongban is érdekelt volt, és egyszer csak kijelentette, hogy nem tesz több pénzt a fociba. A Fradiba 2005-ben Nyíregyházáról igazoltam, és lényegében hazatértem, hiszen a bátyám és én is ott nevelkedtünk. Sokakat ismertem a csapatból, nagy megtiszteltetés volt a klub játékosaként kilépni az Üllői úti pályára, ahol gyerekfejjel, labdaszedőként kerestem a példaképek tekintetét. Sajnos viszontagságos idők jártak a csapatnál, amit tetézett a kizárás. Úgy kerültünk az NB II-be, hogy a pályán nem estünk ki, és ez nagyon mélyen érintett.

– Mi az első dolog, ami eszébe jut a Fradi másodosztályú szerepléséről?
– Az összefogás. Az első NB II-es meccsünkön tizenhatezer ember volt a stadionban, és akárhová mentünk, tömött lelátók fogadtak minket. Mondják, hogy a bajban ismerszik meg a barát, és a Fradi-család akkor bizonyította a hihetetlen erejét. A szurkolók megmutatták, hogy mennyire szeretik a klubot, amit felemelő volt érezni. Hasonlót csak a Plymouth-nál éltem át, amikor a csőd szélén álló csapatnak adakoztak a szurkolók, akiknek a nevét téglákon beépítették a stadionba.

A teljes beszélgetés: Magyar Nemzet