Dumival beszélgettek a 2022-es évi betegségéről, a Fradiról és a válogatottról is.

– Azzal, hogy a Magyar Kupát és a bajnokságot is megnyertük, elmondhatjuk, hogy eddig sikeres a szezonunk. Ehhez nem fér kétség. Ha az egy évvel ezelőtti helyzethez viszonyítjuk a mostanit, akkor talán megállapíthatjuk, hogy 2022-ben kicsit más volt a forgatókönyv. Gondolok itt arra, hogy akkor szinte végig domináltunk nemzetközi téren is, s ezzel kicsit magunkat is megleptük. Az idei szezonra ez annyira nem volt jellemző, szíven is ütött minket az, hogy Berlinben kikaptunk a Spandautól. Ott egy kicsit össze kellett kapni magunkat és nem biztos, hogy ez egyből sikerült. Az utolsó nagy pofont a Marseille-től kaptuk, ami viszont olyan hatással volt ránk, hogy a következő meccseinken jól teljesítettünk. Most még három mérkőzésünk van hátra, abban bízom, hogy az utóbbi idők eredményessége, s a felgyülemlett sok tapasztalat elegendő lesz ahhoz, hogy elégedetten értékelhessük majd a teljes szezont jó egy hét múlva.

– Az idei Fradi erősebb vagy gyengébb a tavalyinál?
– Egyértelmű válasz nincs erre. Olyan analógiát próbálok megfogalmazni, amely talán érzékelteti, hogy a csapat hogyan fejlődött. Ha mondjuk, egy testépítő izmosodni akar, teletömheti magát mindenféle vegyülettel, látványos lesz a pillanatnyi eredmény, viszont nem épít alapokat. Azon hosszú időn át kell dolgozni. Azzal, hogy eltelt még egy év, a vázizmaink megerősödtek – ha mi egy emberi test vagyunk. Ez még akkor is így van, ha ránézésre nem lett nagyon látványos ez a bizonyos test. Valahogy azt érzem, hogy jobban értjük, ismerjük egymást, egymás gyengeségeit is, de talán még nem tudunk nagyobb súlyokat mozgatni. Megvan ugyanakkor a kellő stabilitás és ez alapot teremt a hosszabb távú építkezésre, arra, hogy eljussunk a nagyobb súlyok megmozgatásához is.

– Neked személy szerint milyen volt ez a bajnoki idény?
– Az egész szezon érdekesen alakult a számomra, mert az elején arról beszéltünk Zsolttal, hogy lehet, célszerű volna egy kicsit többet vállalnom védői pozícióban, onnan irányítva a játékot. Ezt meg is határoztuk célként, ami többek között azt igényelte, hogy a súlyommal menjek fel száz kilóra – 95-96 körül voltam. Így ugrottunk neki a szezonnak, aztán azt vettük észre, hogy nekem inkább rossz kéz oldalon kellene sokkal többet játszanom Vámos Marci hiányában. Aztán ott is ragadtam az egész szezonban, ami miatt nem volt indokolt felszednem négy-öt kilót, hanem még le is jött rólam három… Új szerep volt ez nekem, ki akartam alakítani valamit, ami az elmúlt 15 évben nem tudott kialakulni, mert nem játszottam ezen az oldalon. Folyamatosan adaptálódtam az új szituációhoz, gyakran tetszett is. Nem jött ki belőlem olyan sokszor a legjobb teljesítmény, s nem is nagyon jelent meg az az érzés, hogy “igen, ezt élvezem, ezért szeretem a vízilabdát”, de ez talán érhető is, hiszen nem vagyok már olyan fiatal és sok újdonsággal is szembe kerültem azzal, hogy posztot váltottam.

– Közeledik a válogatott szezon és bár a tavalyi balsikerű budapesti vb után nem vonultál vissza a nemzeti csapattól sem, mindenkit érdekel, hogy miként alakul a helyzeted, milyen programot tervezel erre a nyárra…?
– Visszaugrok a nélkülem lezajlott spliti az Eb-ig, mert annak befejezése után beszéltünk Zsolttal arról, hogy mi legyen a jövő. Én akkor a világbajnokság okozta kudarc miatt úgy voltam vele, hogy el is tudom engedni a válogatottságot. Zsolt viszont azt mondta, hogy ő lát engem válogatottként, sőt, számít rám az olimpiáig. Onnantól kezdve elkezdtük a “finomhangolását” annak a folyamatnak, amelynek végén újra a válogatott tagjaként szállok vízbe. Első körben próbáltam késleltetni a visszajövetelt, mondván, hogy túl sok világverseny van az olimpiáig. Tizenkilenc hónapon belül három világbajnokság, és közben két Eb-is és egy Világkupa-sorozat. Azt gondoltam, hogy Fukuokában sem kellene még feltétlenül szerepelnem. Ezt aztán Zsolt úgymond “felülírta”, úgy is mondhatnám, hogy meggyőzött, de nem ezt mondom, felülírta. Akkor még a Világkupáról sem volt szó, elfogadta, hogy a zágrábi selejtezőtornára nem megyek – öt nap alatt öt meccs, ráadásul ez neki jó alkalom volt, hogy tovább próbálgasson nemzetközi színtéren másokat, olyanokat, akiket még nem ismer eléggé.

– A Világkupa-felkészülés edzésekein mégis ott voltál.
– Azt mondta Zsolt: annak érdekében, hogy bizonyos belső folyamatok elinduljanak, jó lenne, ha az edzéseken már ebben az időszakban jelen lennék. Ez volt az első nagyon fontos dolog az említett finomhangolás során. A másik: én azt kértem Zsolttól, hogy Szilárd maradjon a csapatkapitány. Ugye, az Eb-n ő volt a csk, javasoltam, hogy továbbra is legyen így. Ennek bejelentése a Világkupa-selejtező előtti összetartás idején megtörtént, úgy, hogy a jelenlétem mutatta a folyamat egyértelműségét.

– Akkor tehát tisztázzuk a mostani helyzetet: Fukuokában biztosan ott leszel?
– Igen, a válogatott nyári felkészülés kezdetétől teljes értékű tagja leszek a csapatnak.

– Amelynek Jansik Szilárd marad a csapatkapitánya.
– Igen.

– A te szereped? Háttérben vagy, higgadtan figyelsz és ha kell, beavatkozol vagy inkább arra kell koncentrálnod, hogy a játékoddal legyél vezér?
– Igen, elsősorban a játékomra szeretnék koncentrálni, hogy a csapatot ezzel segítsem a legjobban, de amit talán az előbb nem említettem, tulajdonképpen a korábbi hierarchikus rendszert szeretnénk megváltoztatni, egy kicsit rugalmasabbá tenni. Magasan a legidősebb tagja vagyok a csapatnak, vannak fiatalok és a “köztes korosztályból” valók is, ami nagyon harmonikus helyzet. Össze tudnának kavarodni a szerepek, hogyha a korosztályi távolságokat nem megfelelően kommunikáljuk és kezeljük.

– Ez mit jelent?
– Jó, mondjuk ez már vagy két évtizede nem jellemző a magyar válogatottra, de nem fogunk kicsiket csicskáztatni vagy “avatni” csak azért, mert idősebbek vagyunk. Az a célunk, hogy a végén a mi nyakunkba akasszák az aranyat és az ehhez vezető úton nem fér bele olyasmi, hogy fitogtatjuk az erőnket pusztán azért, mert korábban születtünk, akár húsz évvel is. Nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindenkit felemeljünk arra a szintre, amelynél jogosan a magyar válogatott tagja, kihozza magából a maximumot és akár egy győzelmet érő blokkot produkál, vagy győztes gólt lő.

– Volt ez a bizonyos betegség, amiről annak idején szűkszavú nyilatkozatot adtál ki. Úgy emlékszem, ez az információ valahogy visszhangtalan maradt, talán nem is jutott el szélesebb körbe… Neked viszont nemcsak a játék, hanem a saját életed szempontjából is meghatározó időszak volt az…
– Persze. Teljesen természetes volt, hogy ha vízilabdázom, akkor csúcsteljesítményt várnak el tőlem és én képes is vagyok erre. De három és fél vagy négy hónnappal voltunk a világbajnokság előtt, amikor elmondták nekem, hogy találtak egy rosszindulatú daganatot az egyik herémben. Hát ott azért lepergett előttem az életem filmje…, mi van, ha már csak fél évet élek, hogyan is kellene leélni azt a maradék hat hónapot… Hála istennek, nem volt ennyire drasztikus a helyzet, mint aztán kiderült, utókezelésre sem volt szükségem a beavatkozást követően, tehát nem kellett kemoterápiára járnom. Ahogy hazaengedtek, én már otthon húzódzkodtam, tolódzkodtam, mert azt megengedte az orvos. Az a tapasztalatom, hogy ilyenkor az embernek valahogy szinten kell tartania az izomzatát, mert úgy sokkal könnyebb később “visszajönni”, elviselni a régi terhelést. Úgyhogy nagyjából három-négy héttel a műtétet követően már játszottam a Honvéd ellen, talán emiatt nem kapott nagy figyelmet, hogy nekem volt egy ilyen, viszonylag drasztikus “epizód”, a pályafutásomban, az életemben.

– Hogyan hatott rád ez a történet? Átértékeltél dolgokat?
– Akkor lepergett bennem, igen, hogy mi az, amit még szeretnék megélni. Ennek a fele sikerült, például Disneyland felkeresése. Már rég megtehettem volna a gyerekek kedvéért, csak nem vagyok kifejezetten jó utazásszervező. Az elmúlt nyáron ezt megéltük, nagyon jó volt. Már csak az van hátra, hogy a feleségemet elvigyem egy egzotikus szigetre. És persze rengeteg más, de ezt a kettőt mindenképpen meg szerettem volna élni…

– A következő nagy stressz talán a visszavonulásod lesz. Időben mennyire látsz előre?
– Amikor jött ez a tavalyi “egészségügyi válság”, azt mondtam, hogy ha most abba kell hagynom a vízilabdázást, akkor is teljes volt a pályafutásom. Én azért csinálom most, mert egyrészt megtehetem, hogy csináljam és a szövetségi kapitány is kért, hogy legyek része a magyar válogatottnak. De egy sportkarrier azért véges. Ha az ember megöregszik annyira, hogy a teste már nem bírja ezt az iszonyatos terhelést, akkor a sportkarriernek vége. Én már mindenképpen a vége felé járok. De azt gondolom, vagyok még olyan szinten, hogy képviselni tudjam a Ferencvárost és a magyar válogatottat is. Ezért kutyakötelességem ezt megtenni. Ami a visszavonulás időpontját illeti, a válogatottat illetően ez, ugye, adott, megbeszéltük, a párizsi olimpia. A Ferencvárosnál egy, maximum két év van hátra, ezt látom most. De lehet, hogy 45 évesen visszatérek! Mint Szollár Laci. Mondjuk, ő 50+ volt…

A VLV teljes, háromrészes interjúja: 1. rész, 2. rész, 3. rész