Női kéziseink korábbi világklasszisa kerek születésnapját ünnepelte, ezen alkalomból beszélgettek vele, szóba került nem mindennapi hobbija is.

Általános iskolásként kötelezted el magad a kézilabda mellett. Leszámítva azt az érthető magyarázatot, hogy a csapatjáték jobban vonzott, mint a futó magányossága, miért döntöttél így?
1981-ben kezdtem el kézilabdázni, akkor jöttek az általános iskolánkba az Építőktől, hogy a testnevelésórán keresztül játékosokat keressenek. De a kézi mellett megmaradt az iskolai atlétika, amelyben a távolugrástól a magasugráson át a 100 és 200 méteres síkfutásig tulajdonképpen mindent kipróbáltam. Nekem a lételemem volt a mozgás, az iskolában az órák közötti szüneteket kedveltem a legjobban, mert kimehettem az udvarra. Minden ilyen versenyen szerepeltem úttörőolimpiáktól az iskolák közötti diákmegmozdulásokig, de aztán besokalltam. 12–14 évesen döntenem kellett, és a nagyobb társaság miatt előtérbe került a kézilabda. Nem azt mondom, hogy a csordaszellem vezetett, de szerettem, ha együtt voltunk, egy dolgot képviseltünk, azért mentünk előre és hajtottunk. Így egy nagyszerű kollektíva jött össze az Építőkben.

Érezted is akkor, hogy ebben nagy jövőd lehet, biztattak az edzőid?
Abszolút. Mondták, hogy emeljem meg és kapkodjam a málnakeverőimet. Már akkor az egyik vezető egyéniség tudtam lenni. Az embernek sokat jelent, ha apró sikereket ér el és eljut egy-egy célállomásig. Ez adja a motivációt. Az, hogy a serdülőbajnokságban vagy az iskolabajnokságban mi legyünk a legjobbak, vagy én legyek a suliban a legjobb pingpongos, ezek mindig célok voltak. És ha jött pozitív visszajelzés – akkor is, ha csak második voltál –, az lendületet adott.

Az Építők és a Spartacus után a Fradi volt az első igazán nagy lépés 1993-ban. A nemzetközi kupaszereplés volt az igazán döntő tényező?
Pontosan. Próbáltam mindig tudatosan választani. Nem mindig az anyagi körülmények határozták meg a karrierem irányvonalát – sokkal inkább az, hogy szakmailag fejlődjek, és a második helyről az elsőre tudjak fellépni. Persze a külföld is motivált, amikor az Építők bajnokcsapatával nemzetközi meccseket játszottunk, az édesapám mondta, mekkora dolog lenne, ha a lánya az akkori legjobb csapatban, a Hypóban játszhatna. Ez benne volt az emberben, adta a plusz löketet, hogy esetleg más országban és más klubban is megmérettesse majd magát.

Egy ilyen nagyszerű karrier, Európa-bajnoki cím, olimpiai és két világbajnoki ezüst után melyik volt a legjobb vagy a legemlékezetesebb meccs az életedben?
Azért nem szoktam kiemelni egyet sem, mert számomra mindig a következő mérkőzés volt a legfontosabb. Az ember az évek során megy felfelé a piramis lépcsőjén, hogy feljusson a tetejére. Ezért tudtam mindig megújulni játékban és eredményben is, mert picit mindig többet szerettem volna. Azért versenyeztem, hogy mindig kicsivel jobb legyek. Amikor éreztem, ez már nem fog menni, nem tudok többet tenni, mint amire képes voltam, akkor jeleztem, hogy köszönöm, én itt most befejezem. Nincs értelme csak utazónak lenni, az a jó, ha irányítani tudod a sorsodat. Vannak természetesen nagy eredmények, nagy események, amikbe bele lehet kapaszkodni. Lehet ez egy bajnoki cím, egy kilencvenes évekbeli világbajnoki ezüst, egy olimpiai döntő, egy Eb-aranyérem. Ezek a mérkőzések mindig erőt adtak, hogy még jobb legyek. Amikor az Építőkkel elbuktuk a bajnokságot a Vasas ellen, az segített, hogy a következő szezonban még jobb legyek. Amikor a Fradival szászázalékos bajnokok voltunk, plusz löketet adott, hogy a következő évben megint tudjuk ezt hozni.

Többször jártál külföldön és váltottál csapatot. Neked mennyire volt lételemed a változás? Milyen pluszt adott egy dortmundi, egy kaproncai vagy egy aalborgi kiruccanás?
Nagyon sokat. Teljesen másképp látja az ember a világot egy másik országból. Egy magyar játékosnak csak javára válhat, ha más közegből láthatja a hazai viszonyokat. Nem azt mondom, hogy véglegesen el kell menni, de ki kell próbálni. Ott az emberek másképp tekintenek a munkára, a munkához való elkötelezettségre, a társadalmi jellegű megnyilvánulásokra. Másképp élnek és léteznek, mint Magyarországon. Sajnos, nálunk más a látásmód, itt szemellenzősek az emberek, nem úgy látják az élet lényegét vagy a világot, mint mondjuk Dániában. Lehet, mások másképp élték meg a légióskodást, én sikeres csapatoknál sikeres emberekkel voltam körülvéve, és annak ellenére, hogy mindig megkövetelték a teljesítményt, teljesen másként éltük meg a győzelmet vagy a vereséget, mint Magyarországon.

Mindig nagy vita, hogy egy jó játékosból jó edző lesz-e. Benned megfordult a gondolat, hogy erre a pályára lépj? Egyáltalán milyen edző lennél?
Annak ellenére, hogy határozott vagyok és vannak saját elképzeléseim, a játékoscentrikusságom és empátiám miatt nem biztos, hogy minden esetben jó edző lettem volna. Amikor visszavonultam, jártam a 17. kerületi iskolákba, hogy labdát adjak a gyerekek kezébe. Ez is volt a cél: ha nem is lesz belőlük Farkas Ági, de legalább legyen egy sportszerető ember. Most is ezt vallom, ebben segítek a Vas megyei szövetségnek, iskolákba járok, szakmailag próbálok hatással lenni a sportágra. Ott elnökként indultam, megmozgattam mindent, és amióta sínen van az ügy, már csak a háttérből segítek.

Az 1990–2000-es években klasszisok tömkelegével rendelkeztünk, a mai napig fel tudjuk sorolni a legjobbakat. Érezted aktív játékosként, hogy micsoda szenzációs időben és generációban nőttél fel?
Hát hogyne! Volt konkurencia! Dolgozni kellett, hogy te legyél a jobb. Nem az volt, hogy nekem puncsoltak, hogy gyere, én pedig jeleztem, hogy csak ezért és ezért megyek. Hanem én puncsoltam, hogy hadd menjek és lehessek ott mindenkor, mindenhol. Komolyan rosszul esett egy-egy játékosnak, ha a klubjában minden megvolt, de a válogatottba nem fért be. De ha a kortársaimat megkérdeznénk, ők is azt mondanák, komoly harc és sírás-rívás volt, ha valami nem jött össze, fájó pontnak számított, ha kimaradt a válogatottból.

Hogyan látod, mi változott a magyar női kézilabdázásban az elmúlt években? Miért nem sikerül megismételni az akkori sikereket?
Minden megváltozott: a világ, az ország, a sportág belső viszonyai, nincs konkurencia, nincs kiválasztó rendszer. Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy a szövetség leköszönő elnökének a sportág csak köszönettel tartozik, mert sohasem adatott annyi lehetőség a magyar kézilabdázásban, mint az elmúlt időszakban, ő elvégezte a feladatát, teljesítette, amit kitűzött és megtette, amit tudott. Emlékszem, annak idején még a szponzorok nevét, emblémáját is mi varrtuk fel a mezünkre, ilyesmi most már elképzelhetetlen. A klubok és a szakmai műhelyek belső felépítésébe nem látok bele, ezért mindig a saját példámat tudom csak felhozni: az a rendszer, amiben felnőttem, zordabb volt, de eredményesebb, eredményre törőbb. Teljesíteni kellett azért, hogy megkapjunk valamit, nekem véres verejtékkel kellett dolgoznom és hajtanom azért, amihez ma már könnyebben hozzájutnak. Ez komplex kérdés, és több ember tudna csak válaszolni és változtatni, amihez konstruktív párbeszéd kell, nem szabad elmismásolni a problémákat, mert abból a válogatottnak nem lesznek eredményei. Klubszinten jók vagyunk, de a nemzeti csapat az igazán fontos egy országnak és egy szakágnak.

Nem tudom és nem is akarom megkerülni a kérdést: több mint két évtized távlatából hogyan emlékszel vissza a 2000-es, elveszített olimpiai döntőre?
A feladat akkor az volt, hogy jussunk el a döntőig, és ez sikerült is, a norvégok elleni elődöntőben euforikus állapotban játszottunk. Már az olimpiai döntőbe jutás is hatalmas eredmény, egy világversenyen a dobogón végezni mindig is óriási siker és elismerés volt a sportolónak és a sportágnak egyaránt, nem hiába törekszik mindenki erre. Ezt az elődöntőt mindnyájan úgy éltük meg, óriási öröm volt, hogy döntőt játszhattunk. Aztán hogy az miként alakult, már mindenki tudja és tudni véli, de akkor is gyönyörű eredmény volt, a magyar női kézilabdázás legszebb teljesítménye. Akkor persze sok könnycsepp hullott az öltözőben, de ezekre ma inkább örömkönnyekként gondolok. Szerintem ezt utána jobban át kellett volna gondolni és kivesézni, hogy ne lépjünk később újra ugyanabba a folyóba, és döntő pillanatokban ne alakulhasson ki hasonló szituáció. Ezért nem tudom lezárni a mai napig a sydney-i olimpiai döntőt.

Emlékeim szerint nálad láttam először olyan dupla felugrásos mozdulatsort, egyfajta sasszét, amivel megőrjítetted az ellenfél védőit és néha a bírókat is, akiket olykor annyira megzavartál, hogy lépéshiba miatt lefújták. Ez mennyire volt saját találmány?
Valóban nagy vitáim voltak világversenyeken a játékvezetőkkel. Mondtam nekik, hogy számoljanak: az azonos lábról való plusz mozdulat nem számít lépésnek. De azt hiszem, ezt mindig jól lerendeztem velük. Amúgy nem az én ötletem volt, Németh András repertoárjában szerepelt, ő javasolta, hogy próbáljam ki, és működött. A magyar bajnokságban egy zárt hatosfal ellen, amikor a két hármas védő csak arra kényszerítette az átlövőt, hogy felettük lőjön vagy passzoljon, akkor nagyon szépen le lehetett ejteni a blokkolni felugrókat. Annyira látványos volt, hogy amikor Arne Högdahl meghívott a világválogatottba, külön felhívta a figyelmemet, hogy legyek szíves csinálni, mert ezt szeretné viszontlátni a pályán is.

Hogyan kerültél Kőszegre, és mennyire volt más Budapest után?
Nagyon nyugodt hely, éppen ezért szeretem. Nem volt gond a beilleszkedéssel sem, igyekeztem minél hasznosabb tagja lenni a közösségnek, társadalmi munkát végeztem, és úgy érzem, meg is kapom érte az elismerést. Teljesen más a tevékenységem, mint sportolóként volt. Akkor is szerettem új helyeken, új klubokban kipróbálni magam, és most is inkább világpolgárnak tekintem magam, a világnézetemet is tágította az elmúlt időszak. Nyitott próbálok maradni, azt az elvet próbálom követni, hogy gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan. Budapest teljesen más jellegű város, és amikor el akartunk jönni, kerestük a lehetőségeket, amiben egyébként a kézilabdázás is nagy szerepet játszott, mert Vas megyében nem volt olyan nagy sportági élet. Aztán egy kirándulás alkalmával a férjemmel megláttunk itt egy ingatlant, megvettük, és 2011 óta itt ragadtunk. Ahhoz képest régóta itt élünk, hogy előtte szerettem sűrűbben változtatni a székhelyemet, játékosként is.

És hogyan jutottunk el odáig, hogy egy év alatt egyedül felújítottál egy több száz éves faszobrot, a kőszegi Pietát?
Onnan indult, hogy amikor költözöm, mindig figyelem az újrahasznosítható dolgokat, ez a heppem. Rengeteg raklapom volt, amelyek darabjaiból jópofa képeket kezdtem készíteni, és elneveztem raklap artnak. Most is szeretek régi bútordarabokat felújítani, újrakárpitozni, képeket letisztítani, újrakeretezni, olyan tárgyakat elővenni, amiket már senki sem használ. Mindig azt nézem, mit lehetne belőlük létrehozni, szeretem az alkotás örömét, valamit teremteni, hasznosítani, pláne, ha az a közösségnek is érték. Kőszegen más irányt vett az érdeklődésem a sport mellett, talán, mert itt másra van igény. Van egy kiskutyám, vele járom a környéket, ahol tudok, segítek, ha kell, fölvágom a fát, vagy ha omlik a vakolat egy szép, régi szobron, megkeresem a módját, hogyan tehetném helyre. Úgy kezdődött, hogy az ismerőseim megkérdezték, tudnék-e segíteni egy pad felújításában. Elmentem megnézni, és kiderült, hogy a mellette lévő, 1700-as években készült faszobor nagyon rossz állapotban van. Tanakodtunk, mi legyen, és úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk helyrehozni. Szerencsére a férjem is kapható ilyesmire, sokszor együtt dolgozunk a köz javára. Az önkormányzattól hivatalos engedélyt kaptam, majd a szobrot haza kellett vinnünk és letisztítanunk, rengeteg munkánk volt vele. Kutatómunka is, mert utána kellett néznünk az eredeti színeknek, aztán a szombathelyi múzeumban és a levéltárban azt is megpróbáltuk kideríteni, ki készíthette, végül annyit találtunk, hogy egy német család adományozta Kőszegnek.

Bővebben: 24.hu, M4 Sport, NSO