Labdarúgó csapatunk korábbi játékosát, vezetőjét kérdezték a pályán és az irodában töltött időszakáról.

Mikor verekedtél először a Fradi miatt?
Ez azért érdekes, mert én igazából nem verekedtem sohasem.

Ezek szerint az 1976-os, 8-3-as Dózsa-sikeren is könnyen átléptél?
Valóban, de az más jellegű volt. Verekedés alatt arra gondoltam, hogy az utcán történik valami. Tízéves voltam, otthon néztük a mérkőzést, és a szüleim ismerősei, egy házaspár voltak nálunk vendégségben. Úgy alakult a mérkőzés, hogy 1-0-ra vezetett az Újpest, 1-1 lett, majd 3-3-ig rendre egyenlített a Fradi. De amit nem tudott addig senki, hogy a hölgy Újpest-szurkoló, aki az újabb góloknál elkezdett engem húzni. Én pedig nekimentem, és agyba-főbe püföltem, és elég nagy botrány lett belőle.

Később kibékültetek?
Ha visszagondolok, utána már nem volt olyan jó a viszony a két család között.

Mikor érezted magad először igazán Fradi-játékosnak?
1981 decemberében, 16 évesen már a Vegyiművek felnőttcsapatában védtem, a Fraditól Szigeti Ferenc látott pár mérkőzésen, és azt mondta, menjek el egy edzésre, mert úgy gondolják, leigazolnának. Az ifi 1-2-3 összevont, nagypályás meccset játszott a Népligeten, jelen volt Albert Flórián, Perlaky István és Horváth Laci bácsi az edzők közül, beálltam a kapuba, és olyan jó teljesítményt nyújtottam, hogy rögtön odatolták elém az átigazolási lapot. Ettől a pillanattól rögtön Fradi-játékosnak éreztem magam.

A Daciákról mi jut eszedbe elsőként?
A balesetem, amely majdnem kerékbe törte a pályafutásomat. 1985-ben Leninvárosban, a mostani Tiszaújvárosban készültünk az U19-es ifjúsági világbajnokságra, az egy évvel korábban ifi Eb-győztes utánpótlásválogatottal. A barátnőm, aki aztán a feleségem is lett, egy baráti párral meglátogattak az edzőtáborban, ahová a friss jogosítványos srác Daciájával jöttek. Azt terveztük, hogy a vasárnapi szabadnapon elmegyünk a miskolctapolcai barlangfürdőbe. Én a hátsó ülésen egy Népsportban épp azt olvastam, hogy a Fradi leigazolta Erdélyi Károlyt a kapusposztra Zsiborás Gabi mögé. De igazából már nem is tudtam nagyon mérgelődni ezen, mert a következő jelenet, amire emlékszem, az volt, hogy fekszem a júliusi, iszonyatosan forró aszfalton, nagyon nagy fájdalmaim vannak, emberek szaladgálnak körülöttem, törölgetik az arcomat, és azt mondja valaki, „öreg, autóbalesetetek volt, úgy néz ki, hogy eltört a lábad”. Kiderült, a srác elaludt a volánnál, és ütköztünk egy szembejövő ZIL teherautóval. Csak a ZIL sofőrjének a lélekjelenlétén múlt, hogy nem frontálisan ütköztünk, és ezáltal életben maradtunk, mert az utolsó pillanatban félre tudta rántani a kormányt. Így „csak” a teherautó hátsó tengelyét vittük ki. Éppen a korosztályos világbajnokságra készültünk, nagyon jó formában voltam, úgy nézett ki, én leszek a kezdő, mert a másik két kapus, Petry Zsolti és Rózsa Zsolti is megsérült az edzőtáborban. Óriási törés volt ez a karrieremben. Én voltam a legsúlyosabb sérült a négy utas közül, három hónapig voltam kórházban, nemcsak a a sípcsontom tört el, hanem a csuklóm és az egyik ujjam is. Ezen kívül súlyos agyrázkódásom, vesezúzódásom volt, két hétig úgy volt, hogy ki kell venni a fél vesémet, zúzódások voltak a testemen mindenhol. Egy év múlva tudtam újra a Fradi utánpótláscsapatában bajnoki találkozón védeni.

Mire gondoltál elsőként, amikor később, egy másik betegség miatt megműtöttek, majd amikor újra a kapuban álltál?
Amikor 1993-ban megtudtam, hogy heretumorom van, akkor annak is a tudatában voltam, hogy egy másik, veszélyes lágyéksérv-műtétet is végre kell rajtam hajtani, ami veszélyeztetné a pályafutásomat. Arra kértem az orvosokat, a két műtétet egyszerre csinálják meg, de ebbe nem akartak belemenni. Addig erősködtem, amíg végül megcsinálták egyszerre. A kórházi ágyam fölé készítettem egy faliújságot, amelyre rólam írt cikkeket, a védéseim közben készített fényképeket tettem ki magamról, és arra gondoltam, hogy én meggyógyulok, és ugyanilyen leszek. Amikor a műtét után fölébredtem, az volt az első mondatuk, hogy nagyon jól sikerült a műtét, és úgy gondolják, hogy fel fogok tudni épülni, és vissza fogok tudni térni a sportpályára. Nekem pedig ez volt a legfontosabb. Nem is az életemmel foglalkoztam, hanem azzal, hogy tudok-e újra futballozni.

Mi volt az első szurkolói rigmus, amit meghallottál az 1996-os, Pécs elleni bajnokid előtt, amely abban a szezonban az egyetlen meccsed volt?
„Szeiler Józsi, Szeiler Józsi!” – ezt kiabálták. A csapat már bajnok volt, a szurkolók pedig a 60. perctől a nevemet skandálták. Mindenki tudta, hogy abban a szezonban egyetlen percet sem védtem, a szurkolók azonban bekiabáltak a csapatba, én pedig be is álltam.

Mire gondoltál utoljára Hrutka János fizetésével kapcsolatban?
Hrutka Jani esete azért különleges, mert egy Bundesliga-bajnokcsapattól érkezett hozzánk. Az elnök úr kérte, igazoljuk haza Lisztes Krisztiánt, Vincze Ottót, Szűcs Lajost – lehetőleg a régi fradistákat. De nem nagyon lehetett őket megmozdítani, kivéve Hrutka Janit, akivel szerződést bontott a Kaiserslautern. Megkerestem, mire ő mondta, hogy van egy egymillió márkás pere a német klubbal, és akkor tudna arról lemondani, ha legalább három év alatt ezt a pénzt megkeresné valahol. De ez nagyon sok pénz volt, 120-130 millió, tehát évi 40 millió forint. Megkérdeztem Torgyán elnök urat és Szabadi Béla államtitkárt, aki az elnökhelyettes volt, hogy egy olyan konstrukcióban vállalható lenne-e ez, hogy amennyiben bajnokok leszünk, János játszik végig, és a prémiumával, a fizetésével, az aláíráspénzével megkeresheti ezt az összeget? Ráadásul, tettem hozzá, ha jól játszik, és eladjuk, akár pénzt is lehet vele keresni. Azt mondták, rendben van. Jól is játszott Jani, de nem annyira, hogy olyan érdeklődés legyen iránta, hogy komoly pénzt tudjunk az eladásával keresni. Ennek az egyenes következménye volt, hogy a fizetése ebben a formában nem volt tartható, ezért próbáltuk kölcsönadni olyan csapatnak, amely a fizetését, vagy annak legalább egy részét átvállalja. Akkor azt gondoltam, ez egy hibás döntés volt, hogy ezekkel a feltételekkel hazahoztuk, mert nagyon kilógott a fizetésével a többiek közül.

Mi volt az utolsó érzésed a Fradival kapcsolatban, amikor vezetőként távoztál?
Az, hogy két jó dolog történhet velem. Vagy én maradok az ügyvezető, vagy nem! Ha ott maradok, és folytatni tudom a munkát, az nagyon szuper, de ha nem tudom tovább csinálni, akkor az is jó, mert egy ajtó becsukódik, de egy másik kinyílik, és egy új élet kezdődhet. Úgy fogtam fel, hogy nem tud velem rossz dolog történni. Amit a három és fél év alatt elértem, fantasztikus dolognak tartottam. A csapatot 2003 decemberében az első helyen adtuk át Garami Józsi bácsival az utódoknak, végül a csapat, amelyet egy az egyben mi raktunk össze, 2004-ben végül meg is nyerte a bajnokságot és a Magyar Kupát is. És 2001-ben is nyertünk egy bajnokságot, 2003-ban megnyertünk a Magyar Kupát, amelyre utoljára csak az én játékoskoromban volt példa. Letettük az alapot a jövőre nézve a merchandising területén is. Sajnáltam, hogy nem tudtam folytatni a munkát, de nem voltak rossz érzéseim, nem volt hiányérzetem.

A teljes beszélgetés: NBI.hu