Pólósaink sikerkovácsával, Varga Zsolttal beszélgettek.

– Az adatok alapos elemzésére támaszkodva a profi labdarúgásban és a kézilabdában elindult egy folyamat, melynek lényege, hogy minél közelebbről kell kapura lövéssel kísérletezni, hisz ez növeli a gólszerzés esélyét. A hatékonyság jegyében futballban és kézilabdában is elkezdett tehát csökkenni a látványosabb távoli kísérletek, az átlövések száma. A vízilabdába is begyűrűzött ez a tendencia?
– Igen, de nálunk elsősorban az a mérvadó, hogy a center milyen távolságra képes felvenni a pozíciót a kaputól. Ha két méterre a kaputól képes lekötni egy bekket, akkor a többieknek olyan mélyen vissza kell úszniuk besegíteni, hogy az ellenfél hátsó sora sokkal közelebb tud kerülni a kapuhoz. Már nem jutott idő, hogy beszélgessünk róla a konferencián, de az is tendenciává vált vízilabdában, hogy hiába veszi fel a pozíciót a kapuhoz közel a center, a védők a statikus zónavédekezés helyett szorosan kiúsznak a lövőkre, nem hagynak időt számukra a gondolkodásra, akár annak árán is, hogy a lövők bejátsszák a labdát a centernek. Ugyancsak tendencia, hogy egyre jobban fejlődik a kinti játékosok lövőereje, technikája.

– Minden országra igaz ez?
– Már nem állja meg a helyét a régi állítás, hogy a magyaroknak vannak a legjobb átlövőik. Az elmúlt évtizedekben fantasztikus átlövőket képeztek az olaszok vagy épp a szerbek, akik képesek arra, hogy nyolc-kilenc méterről több alkalommal is betaláljanak egy mérkőzésen. Ezért vált szükségessé, hogy a védők kiússzanak rájuk, és megpróbáljanak „rájuk ugrani”, hiszen ekkor csak lassabb, ívelt passzal tudják megjátszani a centert, így viszont vissza tudnak érni a védekező játékosok. Ezzel a tendenciával nekünk is muszáj tartanunk a lépést. Ahogy azzal is, hogy a 20 másodpercre módosított támadóidő alatt már nem a nyolc-tíz passzal kijátszott támadás a legeredményesebb a mérések alapján, ugyanis a felúszással együtt már nem mindig jut idő nyolc-tíz átadásra.

– Kevesebb passzból kell eredményt elérni.
– Igen. Ráadásul, ha mondjuk kétszer is kikerül valamelyik szélre a labda, egyből letámadják a játékost, még inkább csökkentve a lehetséges passzok számát. A védekező csapatok figyelik a támadóidőt, és ehhez mérten választanak olyan védekezési formát, amellyel a legkevesebb átadást engedik a támadó csapatnak. Változik a vízilabda, 35-ről 30, majd 25 másodpercre csökkentették a támadóidőt, végül ma már csak 20 másodperc maradt támadni. Felgyorsult a játék. Támadásban kulcsszerepe van annak, hogyan sikerülnek a transzferek, vagyis milyen gyorsan tud egy csapat védekezésből átmenni támadásba, hogy van-e a csapatnak nyolc-kilenc méterről is jól lövő játékosa, és hogy emberelőnyben eredményesen dolgoznak-e a kapufánál álló emberek.

– Az adatok mérése és elemzése ma az élsport megkérdőjelezhetetlen alkotóeleme, aki ezt vitatja, már rég lemaradt. Vízilabdában ezen a téren fel kell zárkóznunk a világelithez, vagy már ott vagyunk?
– Úgy gondolom, hogy sok a tanulnivalónk. Én elég sok dolgot át tudtam venni ezen a téren a labdarúgásból. Rengeteget mérnek, és fantasztikusan jó szoftvereik vannak.

– Van olyan, amelyiket a medencében is lehet alkalmazni?
– Van, de nem egyszerű a feladat. Ki akartam próbálni például a fociban hétköznapinak számító Catapultot is, de sajnos nem lehet vízben használni, ahogy a kézilabdában alkalmazott szenzoros mérés sem jó, mert az sem működik vízben. Nem igazán van olyan mérőeszköz, amit rá tudunk tenni a játékosokra, és nem jelent balesetveszélyt. A pulzusmérő jó megoldás, elhelyeztük a játékosok pulzuspontjain, és sok élettani adatot tudtunk vizsgálni vele, ám külön engedélyt kellett kérnünk a szövetségtől, hogy meccsen is használhassuk. Én azzal kezdtem az edzői munkámat, hogy rögzítsük a játékosaink sebességét, hogy lássuk, mennyit szükséges javítani rajta. A Fradiban kamerákat helyeztünk el a parton, hogy mérhessük a játékosok sebességét. Keresztállóképességi teszteket csináltunk, amit korábban soha nem végeztünk, hiszen nem volt rá szavunk: vagy úsztunk, vagy lábtempóztunk, pedig a vízilabdához mindkettőre nagy szükség van. A lábtempó erejének méréséhez is én fejlesztettem ki az eszközt, mert korábban nem használtak ilyet a klubnál.

– Saját kútfőből újítasz, vagy külföldi anyagokból is merítesz?
– A lábtempós mérés saját módszer, nekünk kellett kitalálni, hogyan, milyen eszközzel kellene mérni a vízben.

– Láthatóan inspirál, ha újíthatsz.
– Igen. A lábtempóerő mérése teljesen saját találmány, máshol nem használták, én viszont már évek óta alkalmazom. Volt lövőerőt mérő falunk is, beszerezte a szövetség, de sajnos tönkrement. Pedig nagyszerű adatokat kaphatunk arról, terhelés alatt hogyan változik a játékosok lövésének az ereje. Tisztában vagyunk a sporttudomány fontosságával a vízilabdában, és egyre többen szeretnénk tenni azért, hogy modernebb, újabb eszközökkel mérhessük a játékosok teljesítményét. A férfi mezőnyben a legjobb öt-hat válogatottnak 15-20 százalék esélye van a győzelemre egy nagy tornán. A profi adatméréssel akár tíz százalékkal növelhetjük a siker esélyét. Jó lenne, ha mi járnánk az élen ezen a téren, és minket másolnának. Ebben a sportágban nemzetközi szinten mindenki megtartja magának a saját tudását, kevés az információmegosztás. Az én fejemben ott van a Fradi, illetve a válogatott hatékonysági indexe, és persze rendelkezésre áll az előadásban említett adatbázis a játékosaim adataival, amin öt-hat éve dolgozom, Váradi Gábor fejleszti folyamatosan az arculatát, a használhatóságát, folyamatosan újítani kell, hiszen ma már a medenceparton tabletről visszük fel a friss számokat az adatbázisba.

A teljes beszélgetés: Büntető