A székelyudvarhelyi Kerekes Barna hosszú időt töltött el Clubunk utánpótlásában.

Említetted, hogy az edzői karriered olyan jó irányba mozdult, hogy már szinte nem is volt kérdés a hazajövetel.
Ha az ember kap egy ilyen indíttatást itthonról a testnevelő tanáraitól, ezzel párhuzamosan, vagy ezután van egy sikeres játékos pályafutása, majd érez magában affinitást, hogy edző legyen, átadja, amit eddig tanult, és lehetőséget kap az imádott klubjától, akkor nem is kérdés.

Melyik ez a klub?
A Ferencváros. Azt gondolom, hogy akkor a sorsom eldőlt. Nagyon korán bekerültem a Fradi kötelékébe köszönhetően az akkori vezetésnek. Ifjabb Albert Flórián volt akkor a szakmai igazgató, akivel a mai napig baráti kapcsolatot ápolok, de a teljesség igénye nélkül beszélhetnék Dragóner Attiláról, Keller Jociról, Lipcsei Petiről, vagy éppen Horváth Api bácsiról. Nagyon sokat segítettek. A lehetőség úgy jött, hogy az akkori szakmai vezető gyereke volt nálam egy edzésen a MAC Népstadion nevű egyesületnél, ahol legelőször edzősködni kezdtem Varga István szakmai vezető jóvoltából. Látta, ahogy edzem a gyerekeket, éppen a cseliskolát tanítottam nekik, és fel is ajánlotta a ferencvárosi lehetőséget, így egy félévet sem töltöttem a MAC Népstadionnál. Ez a véletlenek egybeesése volt.

Az utánpótlásban helyezkedtél el itt?
Igen. Januártól már a Ferencváros kötelékében dolgoztam hosszú időn keresztül, itt végig is jártam a ranglétrát. Volt egy időszak, amikor a Ferencvárosnál egy nagyobb recessziós időszak volt, és akkor ott dolgoztam a Vasas Kubala Akadémián egy évet, Szalai Attilával ott dolgoztam együtt. Én mindig a Fradiban szerettem volna lenni, de nem mindig jártak olyan szelek a klubnál. Aztán a kitérő után Dragóner és Keller hívásának eleget téve visszakerültem a Fradiba, edzőként, majd szakmai vezetőként. Ezt követően kerültem Dabasra, a felnőtt csapathoz.

Te már az harmadosztályban szereplő Kecskeméthez érkeztél meg?
Nem. Mi, Szabó Pistával együtt dolgoztunk Dabason, egy párost alkottunk ott is, és a másodosztályos bajnokság kezdetére érkeztünk a vezetőség hívására, immár másfél éve sikeresen dolgozunk. Ezt szeretnénk is fenntartani. Akkor első nekifutásra fel is jutottunk a másodosztályból, és most sem panaszkodhatunk (az első osztályban újonc Kecskemét a második helyen áll az Európa Ligában az egyenes kiesés szakaszig jutó Ferencváros mögött – szerk. megj.).

Meg is vertétek a szeretett Ferencvárost.
Utánpótlásedzőként, amikor nem a Ferencváros kötelékéhez tartoztam, és ellenfélként érkeztem a Népligetbe, vagy ők hozzánk, nyertük a rangadókat. Egy alkalommal veszítettünk, azt is tudom, hogy konkrétan mikor. Sportemberként csak a győzelem motiválja az embert, nincs helye más érzelemnek. A Ferencváros nekem mindig a csúcs marad, rengeteg barátom van ott, ha tehetek, kijárok a meccseikre is, de amikor verseny van, nyerni akarok ellenük. Sportolóként is ilyen voltam. Ha legyőznek sportszerűen, akkor elfogadom, kezet fogok, gratulálok, és készülök a következőre. Idén a klubnak legalább ekkora eredmény volt, hogy idegenben megvertük a Vasast, az Újpestet, és a Honvéddal is döntetlent tudtunk játszani idegenben. Ezek a nagy tradicionális magyar klubok, ezért különleges, ha kétvállra tudod őket fektetni. Mindezek az apró örömök, motivációk kellenek ahhoz, hogy minket és a srácokat is túllendítsenek a nehéz hétköznapokon, amikor iszonyatos munkát végzünk, és végeztetünk velük. Így könnyebb velük elhitetni, hogy a negyven fokos melegben miért kell annyit futni, miért kell annyit emelni a súlyzót, majd megint futni. Azt gondolom, ha egy hétköznapi ember ezt végigcsinálná, egy félévre betegállományba kerülne. Most kicsit eltúlzom ezt, de iszonyatosan nehéz.

forrás és teljes interjú: uh.ro