„Báró” a héten ünnepelte születésnapját, ezen alkalomból beszélgettek vele.
– Élénken él Önben, amikor először közel került a Ferencvároshoz?
– Persze, az egész családom fradista volt, édesapám sokszor vitt meccsekre gyerekkoromban. Egyszer olvastunk egy hirdetést, hogy a Fradi toborzót tart 9-10 éves gyerekeknek. Ott volt a helyem. A régi fatribünös stadionban volt a kiválasztó, 6-800 gyerek zsibongott ott. Óriási élmény volt, hogy felengedtek minket a füves pályára. A két térfélen zajlottak a meccsek, Agárdi Feri bácsi és Száger Misi bácsi vezették a meccseket, s az ifisták segítettek be, ők kérték el az ügyesebbektől a nevüket, címüket. Első körben 100 gyereket választottak ki, majd közülük a második körben 23-at. Így kerültem a Fradiba, majd végig járva a szamárlétrát a serdülő 4-ből az ifi 1-be, utána a tartalékba, majd 1967-ben már a felnőttekkel edzettem.– Középcsatárból középhátvéd lett, ráadásul a kőkemény védőket ritkán szokták olyan elegáns jelzővel illetni, mint „Báró”. Hogyan lett mégis ez a beceneve?
– Sosem felejtem el a pillanatot: 11 éves voltam, s édesanyám elkezdett nevetni, midőn a tükör előtt pózoltam bokáig érő rövidnadrágban és gyűrött mezben. Rosszul esett, megsértődtem, de így visszagondolva tényleg furcsa lehetett: én, a „vasalt fiú”, aki mindig elegánsan jelent meg, egyszerre futballszerelést és stoplist ölt. A „Báró” elnevezésnek ez az alapja, pontosabban a nevet akkor ragasztották rám, amikor még az utánpótlásban játszottam. A Vasasból Müller Sanyi nevezett így el, akivel ismertük egymást a serdülő- vagy ifi válogatottból, s akit mi a származása miatt „Svábnak” hívtunk… És ez a név engem elkísért, még akkor is, amikor a fakóban, vagyis a tartalékok között játszottam. Egy báró, aki a fakóban játszik…– Méghozzá védőként. Holott csatár szeretett volna lenni.
– Így igaz. Úgy voltam vele, hogy én nem Mátrai akarok lenni a Fradiban, pontosabban: a középcsatár Mátrai szívesen lennék. Ekkoriban vette át a serdülő csapatot Agárdi Feri bácsitól Csanádi Feri bácsi, aki tisztában volt a nagyravágyásommal. És egyszer csak azt mondta: te lehetsz Mátrai utóda a Ferencvárosban, ha középhátvédet játszol. Csanádi Feri bácsinak az egész futballkarrieremet köszönhetem.– Kevesen tudják, hogy már 19 évesen kis híján bajnok lett a Fradi első csapatával.
– Fájó… A Ferencváros Lakat Karcsi bácsival 1967-ben megnyerte a bajnokságot, s akkor már én is ott toporogtam az ajtóban, de sajnos egyszer sem léphettem pályára. Ha csak egy percre is beállok, én is bajnoknak mondhattam volna magam. De legalább a banketten ígéretet kaptam edzőnktől, mesterünktől: én veszem át az Egyetértésbe távozó Mátrai helyét. Hittem is, meg nem is… Aztán egy mexikói túrán, 1968-ban Páncsics megsérült, így Novák és Havasi mellé bekerültem a csapatba, majd a Salgótarján ellen az NB I-ben is debütálhattam.– A legenda szerint fia, a későbbi sportújságíró, Lakat T. Károly szólt az érdekében…
– …az öltözőből ismertük egymást, s azt mondta Karcsi bácsinak: „Vidd ki ezt a srácot, erős gyerek, majd cipeli a bőröndöket!” De azért többről volt szó, mert Páncsics megsérült, játszottam a nyolc kinti mérkőzésen, aztán 14 meccsen itthon a bajnoki aranyat hozó 1968-as idényben. Nagy megtiszteltetés volt, mert húszévesen számítottak rám egy nagy rutint igénylő poszton.– A ’75-ös KEK-döntőn nem, de a ’68-as elvesztett VVK-döntőn játszott. Nagy fájdalom, hogy két nemzetközi kupadöntőről is „csak” ezüstérme van?
– Kubatov Gábor elnök úr mondja mindig, hogy mindenki tisztában van a 33 bajnoki címünkkel, de senki sem tudja mennyi ezüstérmet szereztünk. Ez mindig is jellemző volt a Fradira, az örök győzni akarás, soha fel nem adni. Jó lett volna aranyat szerezni, s mindent meg is tettünk ezért, de nem jött össze. Mi magunk részéről azért örülünk az ezüstnek is, mert szép eredmény, és bárcsak idén is összejönne a csapatnak hasonló.– Az 500 meccse mellett 63 gólja volt a csapat színeiben, melyik a legemlékezetesebb?
– Egy jut eszembe azonnal, talán a harmadik találkozom volt a felnőttben, a Csepel ellen a Népstadionban. Albert Flóri lefejelte nekem egy labdát 6 méterre a kaputól, én pedig bevágtam. A találkozó után odajött hozzám Flóri és azt mondta: jól van Kicsi, megérkeztél közénk! Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy elfogadtak és közéjük tartozom.– Külföldre szerződhetett, méghozzá hivatalosan.
– 1978 decemberében Szepesi György átvette az MLSZ irányítását, és beterjesztette a javaslatát, miszerint a jövőben a magyar futballisták is szerződhessenek külföldre, ahol nem csak fejlődhetnek, hanem szakmai tapasztalatokkal gazdagodhatnak, nyelveket is tanulhatnak, mindezt hivatalosan. Akkoriban ez az egész elképzelhetetlen volt. Mégis valósággá vált, s nekem ebben úttörőszerepet kínáltak.– És az álom – megvalósult.
– 1979 júniusában a Csepel elleni 3-3-mal búcsúztam az Üllői úttól, majd augusztusban a belga FC Bruges játékosa lettem. Igaz, úgy, hogy a holland Ajaxhoz írtam alá, mert a középhátvédjük, Krol eligazolt a Napolihoz. Aláírtam hozzájuk, de két hónapig hiába vártam a holland munkavállalási engedélyre…– Hogy lett ebből Bruges?
– Akkoriban a belgák a Fradi ellen játszottak edzőmeccset, tőlem pedig megkérdezte az elnökük, hogy mint csapatkapitány, miért nem játszom? Mondtam, mert az Ajaxhoz már aláírtam, de nem kaptam meg a munkavállalási engedélyt. „Azt várhatja” – felelte, majd ugyanolyan kondíciókkal leigazoltak. Tíz óra leforgása alatt a játékosuk lettem. Onnantól kezdve idehaza, amikor a válogatott miatt hazajöttem, azt kérdezték tőlem: „na, milyen?” „Maga a csoda?” Más volt, kinyíltak a kapuk, de én futballozni mentem ki, úgyhogy nem akartam elájulni. Talán nem lehetett rám panasz. Mind a 34 bajnokin játszottam, ráadásul az első évben, 1980-ban bajnoki címet szereztünk. Rá egy évre bronzérem és belga kupagyőzelem következett, majd jött a másodosztályú francia Toulouse, ahol nyomban kiharcoltuk a feljutást. Ez az időszak, 1982 nyara nem cseng éppenséggel rosszul a számomra: csapatommal feljutottak az első osztályba, a válogatottban pedig 75. alkalommal léphettem pályára, és a spanyolországi vb-n 10-1-re vertük Salvadort.– Mi az, ami leginkább meglepte szakmailag?
– Mi, magyarok, mindig csodálattal néztük a nyugati profikat. Rendezett anyagi háttér, minden adva volt, irigyeltük őket. Aztán kint kiderült, ők is emberek, ugyanolyanok, mint ön vagy én. Mégis, a mentalitásuk, a motivációjuk más volt. Csak egy példa: edzés után fejjel tengóztunk, csúnyán összefejeltem Vandereyckennel, az orvos azt mondta, agyrázkódásgyanús, pihenjünk, ha lehet, sötét szobában. Délután megkértem, megnézném a tréninget. Azt mondta, oké, mire látom, Vandereycken a hóna alatt a labdával ott van a többiek között. Mondtam neki: „De René, azt mondta a doki, hogy pihennünk kell!” Mire ő: „Jegyezd meg, senkinek sem adom át a helyem csak úgy!” Ezt nem felejtettem el.– A Toulouse csapatkapitányaként ’83 nyarán mégis eligazolt, s a következő állomás Grenoble. Majd elérkezett a december…
– A hideg futkos a hátamon, ha csak rágondolok. Cannes-ról sokaknak a filmfesztivál jut eszébe, nekem a Cannes-Grenoble bajnoki, ahol súlyos sérülést szenvedtem. Műteni kellett, ami után közölték: vége a pályafutásomnak. Mintha kést döftek volna a hátamba, akkor is, ha már 36 éves voltam. De tudom, hatalmas dolog volt abban az időben elsőként külföldre igazolni. Most azt mondom, pokoli nehéz, mégis csodálatos volt…– Ki volt a kedvenc csapattársa?
– Martos Győző a Fradiból, vele voltunk szobatársak. A válogatottban pedig a nemrég elhunyt Mészáros Ferenc. „Bubu” halála nagyon megviselt, szoros szálak fűztek hozzá.– Kiket tartott a legnagyobb ellenfeleinek?
– A külföldiek közül a már említett Gerd Müllert, az argentin Diego Maradonát és az osztrák Hans Kranklt. Itthonról pedig a legendás Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó újpesti csatársort.– Hogyan sodorta a sors fradistaként Kispestre ügyvezetőnek?
– Belga kapcsolataim révén összejöttem Louis De Vriesszel, aki magyar klubba szeretett volna befektetni. A Fradit ajánlottam, de az elnökség leszavazta. Mentünk ki a Ferihegyi repülőtérre, ahol összefutottunk a kispestiek igazgatójával, Kozma Mihállyal, szó szót követett, De Vries végül a Honvédba szállt be, s én lettem az ügyvezető.– Hat évvel ezelőtt szívműtéte volt, mindkét oldalon csípőprotézist is kapott. Utóbbi tekinthető akár „futballistabetegségnek” is, de ön mindig sportszerűen élt, hogyan lett szívbeteg?
– Korán reggel általában egy órát mozogtam. Egy kis futás, kondizás. Egyszer erős nyomást éreztem a mellkasomban, az Országos Kardiológiai Intézetben doktor Ofner Péter főorvos megállapította, koszorúér-betegségem van, ami elzáródáshoz vezethet, megoperálta, jól vagyok, újra sportolok. Tartottam a beavatkozástól, szegény Albert Flóri is hasonló betegségbe halt bele. Azt mondtam magamban, ha meg kell halnom, a Haller utcai épületből legalább látom a Fradi-pályát.– Igazán aktív életet él, hiszen az ingatlanfejlesztő cége mellett az FTC Baráti Kör elnöki posztját is betölti. Hogyan került utóbbi élére?
– Szinte hihetetlen, hogy mennyire szalad az idő, hiszen pillanatok alatt lejárt az első ciklusom, és miután továbbra is bizalmat szavaztak nekem, szívesen vállaltam szerepet a baráti kör élén. De hogy a kérdésre is válaszoljak, évekkel ezelőtt megkerestek, hogy vállaljam el az elnöki teendőket, én pedig azok után, hogy láttam, kikkel dolgozhatok együtt, kik is alkotják valójában az FTC Baráti Kört, örömmel tettem eleget a felkérésnek. Ehhez csak annyit, hogy Fenyvesi Máté volt a tiszteletbeli elnök, s az ő személye már önmagában garancia volt arra, hogy ennek a szervezetnek érdemes segíteni. Arról nem beszélve, hogy a tagok között számos korábbi csapattársam megtalálható, akiket nemcsak ismerek, hanem tisztelek is. Nem is csalódtam az évek során az FTC Baráti Kör működésében.– Mint a Fradi legendájának, mint jelent Önnek a Ferencváros?
– Világ életemben ideválónak éreztem magam, így is élek, részt veszek az egyesület életében, s ez nagy kitüntetés nekem. A hovatartozás az, ami az ember létét meghatározza, s ez nekem megadatik!– Ha nem a Fradi, akkor a lovak?
– Így van, nagyon szeretem a lovakat. Sajnos a hatból már csak három van meg, de sok munka van velük így is. Kitöltik az időmet, emellett a cégemhez is bejárok hetente 3-4 alkalommal, szóval nem élek még tipikus nyugdíjas életet.
