Clubunk olimpiai bajnok legendája azt is elmondta, hogy mit kérne, ha egyet kívánhatna.

Amikor 2014-ben távozott Egerből, egy olyan festőhöz hasonlította magát, aki nem elégszik meg a tapétázással, szeretne még festeni egy szépet képet. Miután a Ferencváros női csapatával történelmet írt, és Magyar Kupát nyert, mondhatjuk, hogy a kép elkészült?
Mondhatjuk, de remélem, nem így van. A vízilabdában a bajnoki cím számít igazán sokat – persze a Magyar Kupával a zsákban már könnyebb szívvel beszélek arról, hogy a bajnoki arany lenne az igazán nagy dobás.

Mit jelentene a bajnoki cím a Ferencvárosnak és önnek?
Minden csapatsportágban ez a csúcs, de nem tudom, pontosan mit jelentene. Nyilván azt, hogy megtörtük az UVSE egyeduralmát, másfelől, hogy beérett az utóbbi évek építkezése. Sok apró szeletből áll össze a nagy egész, de lehetetlen lenne most mindet felsorolni.

A női szakágban tudott még újat mutatni a vízilabda?
A női közeg teljesen más. Volt olyan játékosom, aki egy éven keresztül mindig megkérdezte, hogy mit csinálunk majd edzésen. Mindig azt feleltem, hogy úgyis meglátod. Aztán az egyik tréning előtt éppen előttem sétált, én pedig odaszóltam neki, hogy akkor most elmondom, mit csinálunk. Erre befogta a fülét, elszaladt, és közölte, hogy hallani sem akarja. A női póló, és maguk a nők, folyamatosan meglepetést okoznak – a szakmai és az emberi oldalról egyaránt.

Mennyire kellett újrahangolni a pedagógiát és a pszichológiát a női közegben?
Teljesen, ebben eleinte hibáztam is. Elvégre, hogy máshogy lehetne közelíteni a nőkhöz, mint udvariasan. Aztán azt láttam, hogy ez az udvariasság némi gyanút szült a lányoknál – mert akik régebb óta dolgoznak ebben a közegben, kevésbé udvariasak, a lányok pedig ehhez voltak hozzászokva. A legnagyobb különbség, hogy a férfiak racionálisabbak, a nőkben pedig több az érzelem.

Játékosként vagy edzőként tartja-e többre magát?
Ezt ítéljék meg azok, akik ismernek. Csak azt tudom, hogy ritkán álmodom, még ritkábban a vízilabdáról, de ha mégis megtörténik, akkor sosem a parton állok, mindig játszom. Ebbe nyilván az is belejátszik, hogy az ember még fiatal, amikor aktív pólós, de ez nem minden. A mai napig szeretek játszani, ha lenne unokám, ugyanúgy imádnék társasjátékozni vele, ahogy annak idején a gyerekeimmel játszottam. A feleségem szólt rám, hogy hagyjam már őket nyerni…

Boldog ember Gerendás György?
Elégedett vagyok az eddigi szakmai sikerekkel, és ha megkérdeznék, hogy szükségem van-e bármire, nemmel felelnék. Talán annyi, hogy nyáron szeretnék fogni egy nagy harcsát. Ezen kívül viszont tényleg nincs szükségem semmire, a boldogság viszont más. A boldogság a fiatalok privilégiuma – az idős ember legyen csak elégedett.

Merre tart most a magyar vízilabda?
A vízilabdában ötven-és öt évvel ezelőtt is azt mondták, hogy kell egy jó kapus, egy jó center, és ha még egy balkezes is akad, kész a csapat. Ehhez képest éppen az előbbi két poszt az, ahol tizenöt-húsz éve nem látom az előrelépést. Egyetlen Csapó, Szívós, Kis Gábor, Steinmetz Ádám, Molnár Papesz, vagy Hárai Balázs szintű center sem jött ki a műhelyekből. Kemény Dénes még a szövetségi kapitányi időszaka elején rakta be a válogatottba Hárait, és még mindig ő a legjobb magyar center. Sok téren fejlődik a magyar póló, de a kapus, center és bekk képzésben el vagyunk maradva, ez pedig probléma.

A teljes videóinterjú: Sportal