A férfi kézilabda válogatott szövetségi kapitányával beszélgettek.

– Egy tízes skálán hányasra osztályozná ezt a világbajnokságot?
– Kilencesre! Bár úgy érzem, a torna végére kicsit elfelejtettük, mi is volt az eredeti célunk, mikor kiérkeztünk: a nyolc közé jutás és az olimpiai kvalifikációs hely megszerzése. Ami sikerült, és nézzük csak meg, mely csapatok maradtak le a negyeddöntőről: Izland, Portugália, Horvátország, Szlovénia, Lengyelország, Szerbia és Brazília, pedig ezek a csapatok nem rosszabbak nálunk. Becsüljük ezt meg, ne legyünk elégedetlenek, mert ezt az eredményt bármelyikünk aláírta volna a világbajnokság előtt.

– A kilencből melyik meccsünk tetszett a legjobban?
– Mondhatnám az Izland ellenit, amikor remekül hajráztunk, de inkább a Brazília ellenit választanám, mert végig kézben tartottuk a meccset. Pedig a nyomás nagyobb volt, mint Izland ellen, és senki se higgye, hogy Brazília nem erős gárda, nem nagycsapat, mert nagyon is az. Jól játszottunk, de ugyanilyen fontos, hogy egy nehéz meccset nyertünk meg úgy, hogy tudtuk, meg kell nyernünk. Hasonló volt a helyzet a Zöld-foki Szigetek ellen is, a srácok akkor is tudták kezelni a helyzetet.

– Úgy tudta forgatni a csapatát, ahogy szerette volna?
– Szeretem ezt a csapatot, de látnunk kell, hogy az egyes játékosok között nagy a különbség, azt pedig nekem kell megítélnem meccs közben, ki az, akit be tudok vetni, és ki az, akit most nem. Van jó példa, Ilic Zoran nemcsak kijött, de minden meccsen játszott Ancsin Gabival a jobbátlövő poszton, és nem mondhatjuk, hogy huszonegy évesen rossz vébéje lett volna… De nemcsak az edzőnek kell növelni a játékosok önbizalmát, hanem fordítva, a játékosnak is bizonyítania kell az edzőnek. Meg kell találni az egyensúlyt, hogy mindenkinek elegendő játékidőt tudjak adni, ebben nekik is fejlődniük kell, de nekünk, az edzői stábnak is.

– Mikor lehetünk képesek felzárkózni?
– Azon kell dolgoznunk, hogy a fiatal játékosokat hozzuk fel minél előbb erre a szintre, elérjük, hogy játsszanak a nemzetközi kupákban, nehéz ellenfelek ellen, kemény mérkőzéseken, és majd akkor fognak igazán fejlődni. Mikler Roland, Lékai Máté vagy Ancsin Gábor nem fog örökké játszani, jönnie kell az új generációnak, amelyet akkor lehet eredményesen beépíteni a magyar válogatottba, ha klubszinten Európában is játszanak. Fizikai téren nem hiszem, hogy gondunk lenne, az erőnléti edzőnk, Tord Ellingsen remek munkát végez, ami abból is látszik, hogy a kilencedik meccsünkön, Egyiptom ellen még mindig ugyanúgy rohantunk, bár abban fejlődnünk kell, hogy ilyenkor is ugyanúgy tudjunk koncentrálni.

– Szövetségi kapitányként elégedett az első világversenyével?
– Szeretek ezekkel a srácokkal dolgozni, örülök, hogy a része lehet ennek a családnak. Úgy érzem, jó munkát végzünk, úgyhogy igen, elégedett lehetek, nemcsak azért, mert elértük a Magyar Kézilabda-szövetség által megjelölt célt, hanem mert kiderült az is, hogy igenis meg tudjuk csinálni, ki tudtunk jutni az olimpiai selejtezőre, és van esélyünk kijutni az olimpiára is. A világbajnokság utolsó három meccse miatt talán rossz szájízzel gondolnak sokan vissza az elmúlt hetekre, de sose feledjük el, kik vagyunk és mit értünk el. Csinálhattuk volna jobban? Biztosan. Javulnunk kell még sok téren? Persze! De azt senki sem mondhatja a magyar játékosokra, hogy ne adtak volna bele mindent.

A teljes beszélgetés: NSO