„KisKuzi” azt is elmesélte, miért váltott végül – pályafutásáról és a diósgyőri munkájáról is kérdezték.

Az egész család Miskolcra költözött?
Jött mindenki, a feleségem és a két fiunk is. Néha olyanok vagyunk már, mint a vándorcirkusz. Sok helyen éltünk már, Odessza után Budapesten telepedtünk le, majd jött a diósgyőri lehetőség, és újra összepakoltunk.

A gyerekek hogy bírják?
Nem örültek az újabb költözésnek, hiszen a nagyobbik srác a Puskás Akadémiánál, a kisebbik a Fradiban járt edzésre. De nekem nagyon fontos, hogy együtt legyen a család. Szerencsére itt, Miskolcon is hamar beilleszkedtek, nem is kérdés, mindketten a DVTK-ban fociznak.

Apjukra vagy nagyapjukra ütöttek?
Ha arra céloz, mindketten csatárok. Őket is a góllövés élteti, mint annak idején engem.

Édesapja viszont a Ferencváros védője volt. Jól emlékszem, hogy Garami József önt is hátra akarta vinni hátvédnek?
Végül ezért jöttem el a Fradiból. Mindenképpen védőt szeretett volna faragni belőlem. Eleinte nem is ment rosszul, a tartalékbajnokságban Hrutka Jánossal azon versengtünk, szöglet után melyikünk szerez több fejes gólt. De rájöttem, én csatár vagyok, így eljöttem.

Volt is gólkirály néhány helyen…
Moldovában, Fehéroroszországban, Litvániában és az ukrán másodosztályban is. Sőt, az ukrán élvonalban két egymást követő esztendőben is az első háromban végeztem a góllövőlistán, pedig akkoriban nem gyenge csatárok futballoztak a csapatokban. Szevasztopolban sem ment rosszul, ötven meccsen negyven gólt rúgtam. Aztán megsérültem.

Hány éves volt akkor?
Harminckettő. A születésnapomat követően nem sokkal sérültem meg. Az orvosok biztattak, fel is épültem belőle, ám az első edzőmeccsünkön ismét keresztszalag szakadást szenvedtem. Tudtam, onnan már nincs visszaút. Nagyot már nem tudok alkotni a pályán, középszerűségre pedig nem vágytam.

Igaz, hogy az edzősködés ekkor még nem is járt a fejében?
Nem készültem rá. Tisztában voltam vele, az edzői szakma olykor pokolian nehéz. Rengeteg ismerősöm van világszerte, úgy éreztem, menedzserként állnám meg leginkább a helyemet. Aztán egykori edzőm, a Szpartak Moszkvához kerülő Oleg Kononov egyszer csak hívott, jöjjek a stábjába. Pályafutásom utolsó öt-hat évében ő volt az edzőm, ismertük egymás gondolatait is.

Nem mindennapi bravúrt tudhat magáénak, hiszen a korosztályában ön volt az egyetlen, aki a Fradiban végigjárta a szamárlétrát. Büszke erre?
Hétévesen kerültem oda, és végül magamra húzhattam a felnőtt csapat mezét is. A korábbi válogatott Korolovszky Gáborék korosztályában voltam, akkoriban egy évig kellett várni, míg összeszedték a serdülő egyes korcsoportot. Arra is büszke vagyok, szinte minden évben bajnoki címet szereztem a Ferencvárossal. A felnőttek között Csank Jánossal aztán másodikak lettünk, igaz, a Magyar Kupát megnyertük.

Édesapjával sokat beszélgettek a labdarúgásról?
Nem az a típusú apuka volt, aki állandóan ott volt a meccseimen, és a korlát mellől ordibált volna. Emlékszem, egyszer viszont jelen volt, 5-0-ra nyertünk, három gólt rúgtam. Azt hittem, meccs után megdicsér, erre lecseszett, hogy két helyzetet kihagytam… Kritikus volt velem, a maximumot próbálta kihozni belőlem.

Hallani lehetett, édesapja kórházban volt. Hogy van?
Az Uzsoki kórházban nemrég újabb operáción esett át, reméljük, végre jól lesz. Azóta már kint volt a Népligetben, ez nála jó jel. Tettrekész, szeretne visszatérni a futballba, ismét játékosmegfigyelőként dolgozni. Említettem is neki, figyelje a fiatalokat, és ha olyanra bukkan, Miskolcon szívesen látom.

Meglesz az NBI a Diósgyőrrel?
Annyi biztos, hogy nagy célokat tűztek ki a klubnál. A körülmények, a háttér adva van, remélhetőleg a puzzle utolsó kis darabjai is a helyükre kerülnek, és meglesz az élvonal. A miskolci kihívás előtt sokan mondták, mit akarok a másodosztályban, de engem csak az érdekelt, hogy itt nyugodtan lehet dolgozni. Magyar Mátyás tulajdonossal és Bajúsz Endre szakmai vezetővel nyomban megtaláltuk a közös hangot. Semmi okom a panaszra, a klubnál mindenki kellően motivált.

A játékosok biztosan azok, a világhálón kering az a videófelvétel, amelyen az egyik győzelmük után énekelnek, ütemesen verik az asztalt az öltözőben.
Nem egyszeri eset, ez nálunk már hagyomány. Ebből is látszik, mennyire egyben van a társaság. Amikor idejöttem, minden játékossal leültem négyszemközt, a futballban nekem kulcsfontosságú, hogy a légkör adott legyen a jó munkához. Fontos az egymás iránti tisztelet. Diósgyőrben odafigyelünk mindenkire, a buszvezetőre, a pályamunkásokra is, nincs olyan hét, hogy ne mennénk oda hozzájuk, és ne köszönnénk meg nekik a játékosokkal az alázatos munkájukat. Ők is a gépezet részei.

A szurkolók megismerik az utcán?
Nem sok helyen tűnök fel Miskolcon. Reggel nyolc körül már a stadionban vagyok, és edzés után is ott maradok. A szakmai stáb tagjaival elemezzük az ellenfeleket, a saját edzésmunkánkat, erre sok idő elmegy. Délután elugrom a gyerekekért edzésre, odahaza pedig tanulok, azzal hamar elmegy az idő. A feleségem szokta is mondani, alig lát engem. Ha szabadnapunk van, persze azért olykor sétálunk a centrumban, a drukkerek kezdenek megismerni, jólesik, ha megveregetik a vállam vagy csak odakiabálnak, hajrá, Diósgyőr!

Mit tanul odahaza? Mibe ásta bele magát?
Számtalan tanfolyamot végeztem el, hogy csak egyet mondjak a sok közül, a közelmúltban egy holland specialista, Rajmund Verheijen tanfolyamán voltam hallgató. Ott ismertem meg a válogatott szakmai stábjában dolgozó Laczkó Zsoltot is, aki csoporttársam volt. De most is tanulok, jelenleg éppen a Barca University Hub diákja vagyok, a negyedik diplomát szerzem, most éppen pro szintű analitikus tudnivalókat sajátítok el. Mindenhonnan próbálom magamba szippantani a tudást, úgy tartom, aki akar tanulni, megtalálja, hol és hogyan van rá lehetősége. Csak azt sajnálom, hogy egy nap csupán huszonnégy órából áll.

Moszkva nem hiányzik?
Na, az nem! A Szpartak Moszkvánál szerettem dolgozni, nagy megtiszteltetés volt, de képtelen voltam elviselni, hogy a dugóban olykor két-három órákat kellett várakoznom. Ott az emberek hétköznapjaihoz tartozik, hogy utazással, autóban üléssel napi több óra megy el. Én ezt nem bírom.

Hol van az igazi otthona?
Ott, ahol dolgozom! És ezt komolyan mondom. Sokáig Odesszában éltünk, Budapestet is szerettük, de edzőként megfordultam Oroszországban és Görögországban is. Most pedig Miskolcon várt rám újabb kihívás. A feleségemnek rendkívül hálás vagyok, hogy mindenhova követ, kiállt mindenben mellettem, és biztosítja a stabil családi hátteret. Úgymond rám bízta az életét.

Ukrajnában ismerkedtek meg?
Igen, és ennek immár tizennyolc éve. Tizenhat esztendővel ezelőtt házasodtunk össze.

Ön végül is milyen állampolgár?
Magyar. Sokan azt hiszik, orosz vagyok, pedig legfeljebb csak orosz származású magyar. Soha nem is volt orosz útlevelem. Oroszországban értetlenkedtek is, miként lehet, hogy Szergej névvel magyar vagyok.

Hány nyelven beszél?
Számoljuk össze… Magyar, orosz, ukrán, angol, román, szerbül és olaszul is sokat megértek, a spanyol nyelvtanulás folyamatban van, egyelőre az alapszintnél járok.

Ukrán feleségével sokat beszélgetnek odahaza a háborúról? Vágy szándékosan kerülik a témát?
Elkeserítő ez az egész. Amikor februárban kirobbant a háború, Odesszában voltunk, másnap összepakoltunk, és jöttünk is Budapestre. Nem volt csapatom, a Puskás Akadémiánál adtak lehetőséget, az utánpótlásban kezdtem dolgozni, a mai napig hálás vagyok nekik. Ez a háború borzasztó, az emberek szenvednek, a magunk módján próbálunk segíteni, még ha nem is verjük nagydobra, mert nem azért tesszük. Miskolcon is vannak menekült gyerekek, akiknek segítünk. De a feleségemmel nem szeretünk erről beszélgetni. Abban egyetértünk, sosem szabad csupán az egyik oldalt nézni. Az igazság mindig valahol középen van.

SportKrém – NS