Diószegi György Antal művelődéskutatóval beszélgettek, szóba került többek között a Manno Miltiades által tervezett labdarúgó címer is – clubunk foci szakosztályát ma 122 éve indították be!

– Látom, készült az interjúra: ott virít ingére tűzve a Manno Miltiades-féle Fradi-sas.
– Imádom ezt a jelképet. Nekem a történelem nem eseménytörténet pusztán, nem is csak diadaltörténet, hanem gondolkodásmód és művelődéstörténeti értéktár. A történelem sokkal több annál, mint ami történik. Az is része, amit gondolunk róla, az is, hogy meglátjuk benne a hősöket, a példákat. Igaz ez a sporttörténetre is. Kamaszként világképem kialakításában meghatározó szerepet játszott Manno Miltiades és az általa tervezett sas. Élményt jelentett, amikor ráébredtem arra, hogy ki ez a művészember, aki hatalmas sportolói teljesítménye után megalkotott egy olyan jelképet, amely ma is töltő erejű. Ezért szeretem a Fradi-sast. A sas képében a testi-lelki emelkedettség egysége jelenik meg. A futballista, aki gólörömöt érez, a szurkoló, aki látja, az újságíró, aki erről ír, azonnal érzi, hogy itt egy másik világban, lelki magasságban van. Na, ez a Fradi-sas csodája.

– Több írásában és előadásában rögzítette, hogy a sokoldalú művész-sportember a Ferencvároshoz kötődő sasjelvényt 1928-ban a klub labdarúgó-szakosztályának alkotta meg. Mit lehet tudni a megrendelés és a munka hátteréről?
– Rendkívül izgalmas ez a kérdés, megválaszolása önmagában rávilágít arra, hogy Manno Miltiades görög származású ember volt, magyarországi görög, igazi magyar hazafi, aki elképesztő életutat járt végig. De látni kell azt is, ki volt a megbízója! Az illető nem más, mint a Ferencváros labdarúgócsapatának nagy hírű sportvezetője, Malaky Mihály, aki Mannóhoz hasonlóan a rendkívül összetartó Petőfi téri görög egyházközség tagja volt. Sőt, mindkettejük családja, a Mannók és a Malakyak is alapítói voltak a közösségnek. Azért is lényeges ez a szempont, mert a Trianon utáni nehéz országhelyzetben a görög egyházközség elképesztő dimenziót jelenített meg a sporton túl is, Magyarország és Görögország diplomáciai és gazdasági kapcsolatrendszerében megkerülhetetlen szerepet játszott. Ez a pesti kis egyházközség úgy érezte, valamit tennie kell a hazáért. És a diplomácia színterén gyümölcsöző viszony jött létre, elképesztő eredményekkel. Hogy mást ne mondjak, Kozani görög városában a harmincas években utcát neveztek el Klebelsberg Kunóról. Visszatérve a Malakyakra: Malaky Mihály a testvéréhez, Malaky Jánoshoz hasonlóan ott volt az FTC ősi csapatában az egyesület soroksári pályáján játszott legelső mérkőzésen. A dátumra is érdemes odafigyelni, 1900-ban éppen március 25-én rendezték a meccset, a szabadságharcra emlékező Görögország nagy nemzeti ünnepén. Mitikus kapcsolat! A harmadik Malaky fivér, Koszta is ott volt az FTC alapítói között, és az ő életében is találni kapcsolódást a görög sporthoz, pesti üzletének neve Olimpia volt.

– Milyen üzenetet hordozott a zöld sas születése idején?
– A hatásokat nézve vissza kell nyúlnunk az ókorig. Az első újkori olimpiát követő sportvilágunkat leginkább az olimpiai eszme határozta meg, amelyhez hozzátartozik az Olümposz és Zeusz szent madara, a sas is. Aki gólörömöt él át, még ha nem is tud róla, az Olümposzon érzi magát, a világ tetején. Hatalmas mítosz rejtezik ebben a jelképben. Nekem a legfényesebb sportsikerem, hogy egyszer megnyertem a kelevézhajító-versenyt a szigligeti várjátékokon 2009-ben. Nem egy olimpiai aranyérem, mégis olyan boldogsághormonokat szabadított fel, hogy most, sok év után is feláll a szőr a karomon, ha visszagondolok rá. Mit jelent hát egy világraszóló olimpiai győzelem vagy egy nagy futballdiadal ehhez képest?!

– A családi minta utóbbi téren sem hiányzott: az imént az erdei pályánál sétálgatva említette, hogy édesapja, a gépészeti, filozófiai és művelődéstörténeti könyvek szerzőjeként is ismert Diószegi György az utolsó időkig futballozott.
– Még 2005-ben bekövetkezett halála előtt néhány héttel is játszott főiskolai tanárkollégáival. Váratlanul ment el, minden előzmény nélkül, hatvankilenc évesen. Szerintem meg sem öregedett, a diákjai fiatalon tartották. Vidám és harmóniát teremtő, gondolatébresztő személyisége nagy hatást gyakorolt környezetére. És volt benne nagyfokú kíváncsiság az életre, amit átültetett belém is. Fiatalember voltam, amikor 1978-ban megjelent a Gondolat Kiadónál A bölcselet eredete című könyve, amelynek két kiadásából aztán hatvanezer példány kelt el. Elképesztő volt megélni, hogy apu állandóan fölemlít valami görög filozófust, példát, és az addigi történelmi képeimet, történelem iránti vonzódásomat gondolati, filozófiai tartalommal tölti meg. El sem tudom mondani, milyen hálás vagyok ezért. Nélküle és anyai nagybátyám, Spilenberg György nélkül nem az lennék, aki vagyok. Lelki és szellemi kapukat nyitottak ki, a személyiségük ráállított arra, hogy értékkereső emberré váljak. Nem mindegy, mivel töltjük az életünket. Megtanítottak tisztelni a teljesítményt. Az hamar kiderült, hogy saját sportteljesítményem nem lesz, de tudom mások eredményeit értékelni és becsülni, tudok azonosulni mások sportsikereivel. Dzsúdóztam öt évig az egyetemen, a testnevelési órák keretében, és az ottani edzések erős fizikai próbatétele sokszor elgondolkodtatott, hogy mi mindent kell kibírnia egy igazi versenysportolónak.

– Amilyen például Manno Miltiades volt, az úszó, futó, atléta, kerékpáros, síelő, aki válogatott evezősként 1912-ben részt vett az olimpián, válogatott futballistaként kétszeres magyar bajnoknak és gólkirálynak mondhatta magát. Vagy éppen az árnyékában kissé feledésbe merült testvér, Manno Leonidas.
– Utóbbi nemcsak hogy szerepelt atlétaként az első újkori olimpián, Athénban, de negyedszázaddal később elkészített egy fontos munkát. Kiadtak tőle 1921-ben egy hatalmas, színes térképvázlatot arról, milyen olimpiai falura lenne szükség az újpesti Szúnyog-szigeten. Ami az említett sportembereknek a lelkét kitöltötte, abban mély filozófiai tartalom van. Manno Leonidas és Manno Miltiades is magyar huszártisztként harcolt az első világháborúban, az életük lényege mégis a béke, az olimpiai eszme szolgálata maradt. Manno Miltiades az 1914-es gorodoki lovasroham emlékére készített domborműve ma is látható a Hadtörténeti Múzeum falán – az Ördöglovas fantáziacímet megérzésem szerint a közeli Satanow városnév ihlette –, ebben a csatában ott harcolt ő maga is, sőt megsebesült. Látta ezt a valóságot, átélte, és hát ez maga volt a sátáni, szörnyű küzdelem, a véráldozat, a hősiesség, a szenvedés magas foka. Aztán ugyanő 1932-ben a Los Angeles-i olimpia szellemi versenyén második lett birkózókat ábrázoló szobrával. Megmutatja e művével a küzdést, de ez nem pusztán egy izzadságszagú valami, abban a mozdulatban ott a gondolat, a birkózó eltökéltsége, szándéka. Ma is ezt a szobron megjelenített dobást őrzi a Magyar Birkózók Szövetsége hivatalos jelvénye.

– Igazolja a párhuzam: háború és béke kérdése nem a közelmúltban került a sport homlokterébe.
– Olyannyira nem, hogy ha belegondolunk, az 1896-os olimpiának is van egy ehhez kapcsolódó, kevéssé ismert dimenziója. Az ókori olimpiák újraélesztésének gondolatát, Coubertin báró kezdeményezését jól ismerjük. De valójában megbújik egy másik történet is az athéni játékok mögött, amelyet sokkal inkább fókuszba kellene helyezni. Az olimpiát az 1821-es görög szabadságharc 75. évfordulóján rendezték meg. Tehát mi történt? Volt egy véres, rettenetes háború a szabadságért, és aztán egy hatalmas és békés eszményteremtés a kerek évfordulón. Hát szerintem ennél szebb motívum a világon nincsen. Ezt ma, Magyarországon is mindenki érti, amikor látjuk, hogy háború és béke között kell választani. Olvasatomban elképesztő erény, hogy a Manno testvérek, ezek a vitéz, bátor emberek és megbecsült tisztek az olimpiai eszmében, a művészetben, egyáltalán, a jövőért való cselekvésben élték ki tehetségüket. Ugye, milyen tanítani való életút az övék? Öröm, amikor erről beszélek, el sem tudom mondani, hogy mekkora belső tűz ez. Ilyen dolgokról dönthetünk, és a döntésünkkel meghatározzuk, hogy mit szolgál az életünk, a létünk, a gondolkodásunk a saját magunkon túli világban.

– Felismerte ezt az a fiatal görög lány is, aki 1896-ban megkapóan szép költeményt szentelt Athénban a magyar versenyzők tiszteletére.
– Amikor először találkoztam a verssel, szabályosan kultúrsokkot kaptam. Lenyűgöző, hogy volt egy hölgy, aki ott élt Görögországban, átélte és büszkén képviselte a maga nemzeti szellemét, és közben ilyen módon tudott nyitni lelkileg egy idegen kultúrára, a magyar nemzet olimpikonjaira. Micsoda eszköz a sport erre!

– A Manno fivérek, Hajós Alfréd és számos jeles századeleji kortársuk egyszerre űzött több sportágat, miközben építette nagyívű szellemi pályafutását. Rohanó világunkban adódik a kérdés: miként jutott idejük minderre?
– Saját utamat tudnám felemlegetni. Eredendően szeretek elemezni, gondolkodni, szemlélni, könyvet olvasni, filmet nézni. Erős bennem a filozófiai igény, hogy jussunk gondolatról gondolatra, magyarázzunk meg valamit. Apu és nagybátyám szerencsére ebből kihozott. Azt mondták, nem elég olvasni, fizikailag is kell csinálni. Meg kell tanulni úszni, teniszezni, pingpongozni, hegyet mászni. Szerintem százhúsz éve ez nem volt kérdés. Az emberek nem szemlélték az életet, hanem csinálták. Ma okostelefonon szemléljük a világot, ami tragikus. Apáméknál sohasem volt üresjárat, föl sem vetődött, hogy a rádiót hallgassák inkább, ha mehettek focizni. Manapság úgy kellene leginkább a gyerekeknek focizni, hogy közben ott a szemük előtt egy okostelefon, hogy lássák rajta a pályát. És ne értsen félre, nem az eszközökkel van baj. Szerintem azon múlik a sorsunk, egyénileg, közösségileg, nemzetileg, emberiségileg, hogy milyen fizikai teljesítményt várunk el önmagunktól, milyen szellemit csatolunk hozzá, és miként tudjuk személyiségünket jobb irányba terelni. Olyan példaképekre van szükségünk, akik a személyiségükkel a cselekvésre visznek. Amilyen Manno Miltiades volt.

NSO