Női kéziseink korábbi játékosával beszélgettek.

– A Ferencváros már 2013-ban is szerette volna a soraiban tudni, mégis az Érdet választotta. Miért?
– A Fradiban ott volt a posztomon Tomori Zsuzsanna és Zácsik Szandra, míg Érden egyértelműen első számú balátlövőként számítottak rám. Húszévesen nem szerettem volna a kispadon ülni, fontosabb volt számomra, hogy minél többet játszhassak. Érden is jó csapat formálódott, édesanyám már a TF-ről ismerte Szabó Edinát, szóval tisztában voltam vele, hogy nem kerülök rossz helyre.

– Miután biztossá vált, hogy a 2018-as idényt már valóban a Népligetben kezdi, jött az a fránya vállsérülés.
– Vetődtem egy labdáért, és ketten rám estek, egyből éreztem, hogy valami nincs rendben. A következő hónapban a győri bajnokink félidejében egy lövésnél egy pillanatra kiugrott a vállam, majd teljesen elzsibbadt. Az újabb vizsgálat megmutatta, hogy leszakadt egy porcdarab, így műtét és féléves kihagyás várt rám. A gyógytornát már a Fradinál végeztem.

– Miként fogadta, hogy éppen a nagy lehetőség kapujában érte a balszerencse?
– Amikor a kórteremben közölték velem, hogy minimum hat hónapos kényszerpihenőre kell készülnöm, majdnem lefordultam a székről, alig tudtam elhinni. A felvételen aztán a saját szememmel láthattam, hogy egy darab nincs a helyén a vállamban. A műtétig tartó néhány nap teljesen kiesett, annyira magam alatt voltam. A négy csavar még most is ott van a vállamban. Az operációnál jelen lévő egyik orvos épp a minap jegyezte meg nekem, csoda, hogy még tudok kézilabdázni.

– A sérülés alapjaiban befolyásolta az FTC-nél töltött két évét, és a kálváriája sem ért ezzel véget.
– Még mindig csalódott vagyok, ha rá gondolok. Olyan formában voltam Érden, hogy joggal hihettem, majd a BL-ben is meg tudom mutatni magamat. Ez volt minden vágyam. Erre úgy érkeztem meg a Fradiba, hogy a kapuig sem tudok eldobni. Azután valószínűleg túl hamar visszaálltam, amikor még nem volt elég erős a vállam, ráadásul novemberben a válogatottnál egy felkészülési tornán rásérültem. Az akkori szövetségi kapitány, Kim Rasmussen egyből mondta, hogy így nem tudok segíteni a csapatnak. Sokat gyógytornáztam, erősítettem a következő nyáron is, de már nem éreztem a bizalmat, hogy érdemben számítottak volna rám. Pedig a második évben már jókat tudtam lőni, mégis kevés lehetőséget kaptam a Fradiban, az igazat megvallva, ettől a kedvem is elment a kézilabdázástól. Sajnálom, hogy így alakult a két fradis évem, ha nincs a vállsérülés, biztos minden másképp történik, de valamiért ezt hozta nekem az élet…

– Már Vácon is egy csapatban szerepelt Bíró Blankával, akivel azóta is közeli barátnők. Hasonló a személyiségük?
– Blani is maximalista, addig megy előre, amíg nem sikerül, amit szeretne. A válogatottban mindig egy szobában laktunk, ahogy később a Fradiban is. Gyakran hívjuk egymást autózás közben, simán végigbeszélünk egy órát is szinte bármiről. Próbáltam segíteni és biztatni a súlyos térdsérülése után, hogy minden rendben lesz. Kiváló kapus, bármelyik játékossal szemben van esélye, kivéve ellenem.

A teljes beszélgetés: NSO