Sly írt remek beszámolót a Dózsa meccsről és a bajnokavatásról, ilyen meccsínséges időkben különösen élmény olvasni.

Amondó vagyok Isteni tervezés volt ez!

Grabo Barátom rám írt, hogy meccsre kéne menni. Mondom: megint? Múltkor már voltam.

Természetesen az első reakcióm ugyanaz, míg más örülne, én sajna megrémülök. Úristen mi lesz ebből, utazás, emberek, tömeg, hajjaj. A fejembe berobbanó gonosz kétségtüskék ellenére természetesen nem mondok, nem mondhatok nemet. No, de melyik meccs légyen, tanakodánk? Kezdési idő szempontjából a Dózsa elleni a legjobb, hamar megállapodunk. Szegény Papa, ha itt lenne (Bárcsak!) kitérne a hitéből. A Dózsa ellen? Hát ott agyon fognak ütni…

Később tudatosul csak bennem, hogy anyám, de hát ott lesznek millióan. A múltkor a Felcsút ellen is voltak gondjaim, közben a fulladás kerülgetett, pedig ott speciel mellettem senki nem ült. Háááát na, de a kocka el van vetve…

Közben a fórumon néha megy a célozgatás, oda oda mosolygunk a másikra egy egy félmondat árnyékában. Jómagam nagyon próbálok pozitívabb lenni és belém bújik az érzés, mi van, ha most páholjuk el végre a Dózsát úgy Istenesen. El is kezdem szuggerálni, hogy 5-0 lesz az eredmény. Később azt is odaírom egyszer Grabonak, hogy bajnokavatás lesz. Hisz van rá esély, bár még előtte pár meccsnek megfelelően kell alakulnia. És hála Istennek úgy alakulnak. Igaz a MOL-Felcsút meccs utolsó perceit végig kell imádkoznom, de egyenlítenek az olajosok, így minden adott a másnapi bajnokavatáshoz. Mondtam ééén, vigyorgok. Isteni tervezés ez. Megkapom a legjobb hangulatú, legnagyobb közönséggel bíró meccset, visszavághatunk a Dózsának és bajnoki címet ünnepelhetünk. Minden adott, így kell lennie… Ámen!

Tisztelet érte, Grabo minden részletre figyel, hisz ismer már, hogy milyen vagyok. Legjobb szó tán az elveszett. Pl hogy a fenébe lehet egy átszálláson is görcsölni, nem tudom, de nem egy jó dolog. Eleve nehéz szívvel indulok el, mert Hamuka cicám valahogy nem olyan jól van, keveset evett fogyott mostanság, ráadásnak ideges vagyok az utazás az esetlegesen felmerülhető váratlan események okán is. De nincs más hátra, előre…

Az út hosszú, monoton és unalmas, rajtam kívül egy személy ül a kocsiban, legjobb amit tehetek végig imádkozom az utat. A fővároshoz közeledvén azért szaporodunk a másik oldalra beül 4-5 Fradi mezes emberke. Nézem őket sörözgetnek, nem merek oda menni, maradok magányomban. Sokat kémlelem utazás közben az eget, Fehérvárig süt a nap, mikor oda érünk viszont pillanatok alatt elborul, gondolom magamban jellemző, hülye MOL. Kelenföldön a vonat még megviccel bennünket a kalauz szerint ereszti a levegőt, az orrom alatt morgok, hát pumpálják fel. Némi érdektelen közjáték és egy újabb átszállást követően majd fél óra késéssel megérkezem. Sebaj, ami rosszul kezdődik, jól végződik… Isteni tervezés…

Emlékezetembe ötlik a kép, mikor másfél éve ugyanígy leléptem a peronra és a sok ember közt nézegettem merre is látom meg életemben először a Barátom. Sok az ember. Így hirtelen merre induljak, a jobb kezem választom az épület irányába tartok és egyszer csak integetnek felém. Hát megint itt vagyok, állok meg Grabo előtt zavart mosollyal. Mikor anno elbúcsúztunk mondtam neki én megölelném, de ez a hülye covid, mire felelte, hogy majd legközelebb. Most újfent itt állva egy pillanatig vacillálok, de a közeledő mozdulatát látva én is megindulok felé és egy szoros baráti ölelésbe fonódunk egy másodpercre. A kocsiban megismerkedem Bélával, ez úton is üdvözlöm! Beszélgetünk, a meccs a téma, mi más. Meg kell lennie, minden adott még az idő is kellemes, kabátot sem hoztam közlöm. E mondatom elhangzását követő második percen belül elered az eső, nyilván. Ráadásul beszorulunk a forgalomba, araszolunk mint a csiga. A két perces út, lesz vagy húsz. Egy másik autóból Fradisták integetnek, Grabo letekeri az ablakot, kölcsönös HAJRÁ FRADI-zás, kérdezik mi lesz az eredmény mi bőszen öt-nullázunk, Béla lehűt bennünket, hogy 2-1. (Kérném majd a lottó számokat!)

Miközben tovább ténfergünk, már szakad az égi áldás víz és apró jégrögöcskék formájában kopog a szélvédőn. Na cseszdmeg, gondolom magamban, de Grabo közli, mire oda érünk süt a nap. És láss csodát mire odaérünk alig esik, és nem soká valóban a nap is kibújt egy időre. Közben megleljük az asztalt, ahol az ismerősökkel szoktak találkozni. Ahol gyűlik a C6 prolestars. Először Weteránnal kezelünk le, aztán Balázs (Kerék.) érkezik és mutatja be Bélát, aki Sehi. Mindketten két két sörrel, amit nekem kínálgatnak. Tiltakozom, hogy nem szeretem, nem szoktam, meg amúgy is gyógyszer stb, de Balázs (Kösz a sört!) addig köti az ebet vagy esetünkben talán inkább macskát a karóhoz, amíg beadom a derekam és lemondok a józanságról. Érdekes kis (Jó nagy.) repohárka, kortyolgatom. Megiszom a sört. Közben újabb Üllőis ismertősök jönnek, kézfogások, ölelgetések, úgy kezelnek, mint régi barátot, természetesen jól esik. Kicsit elfordulok a tömeget pásztázom, hogy ne lássák a meghatottságot a szememben. Megjelenik az Ügyvéd úr, ő is átölel, közli, hogy rájött van jó tulajdonságom is, de csak tiltakozom. Nevetünk. Szép dolog ez. Papa is meg lenne hatva. Mintha mindig is ide tartoztam volna. Jaaa, hogy Fradi család. Köszönöm Istenem…

Elfogy a sör, a tömeg is ritkul, megtudjuk a kezdőt, Grabo kiadja a jelszót, menjünk be. Nálam van egy Fradi sál, amit anyuéktól kaptam és elhoztam a Papa kopott Fradi sapkáját. Ugyan volt már neki újabb és én is kaptam egyet, de ezt hordta sokat, meg is látszik rajta, úgy véltem így kicsit velem lesz…

Felbattyogunk a lépcsőn. Az idő kifejezetten jó már, kellemes a levegő, hamar bele is melegszem sálba, sapkába, inkább elteszem őket. Sok az ember. A korlát nélküli belső lépcsőn picit megtorpanok. Eleve a felfelé mozgásban jellemzően megszédülök, de hát itt más tényező is játszik. Marha sokan vannak, lesek. Úgy alakul, hogy a jegyem egy család közepébe ékelne így megbeszéljük, kihúzódom a szélre. (Sokkal jobb is így.) Körülöttem erős zsivaj, én csendesen megszeppenve álldogálok, néha érdeklődőn körbe fordulva. Hát itt vagyok…

Üdvrivalgás, megjelennek a csapatok, állva tapsolunk, majd mindenki feltartja a nejlonkáját. Nekem egy fehér jutott, utólag derítettem ki, hogy a K betű szárában voltam. Sosem feledünk Simon Tibi! Remélem velünk vagytok, Papával, Sankával sokakkal fentről nézitek a meccset, ez jár a fejemben… Később, talán a második félidő elején a nekem bal kézre sarokban gubbasztó lilák is megemlékeznek egy elhunytjukról. (Isten nyugosztalja!) Minden Fradista is csatlakozik a közös tapshoz, szép dolog, megérint…

Végre elkezdődik a mérkőzés, érdekes módon a sz… karakó nevű (Én le nem írom nagybetűvel.) … személy a bíró, mint életem első és eddig egyetlen Groupamás meccsén a pufla ellen. (És az is 2-1 lett, hm.) Fel is idegesített bennünket jó párszor az ítéleteivel a meccs folyamán. De egyelőre az elején tartunk, puhatolóznak a csapatok. Most először van, hogy ülve, viszonylagos nyugalomban körbepillantok és a sokaság láttán elkezd kúszni mellkasomba az ismerős fojtogató érzés és a koponyám is mintha szorulna össze. Nagyokat sóhajtok, próbálok megnyugodni. Sok ez nekem, sok ember. Átsuhan ilyenkor az agyamon, hogy ki kéne szaladni, ott jobb lesz aztán visszajönni. Elhessegetem, próbálok koncentrálni. Furcsa ez a mez, a szememben inkább okker, mint arany. Mögöttem egy nem szomjas emberke is szóvá teszi ezt folyamatosan. De nincs ezen időm elmélkedni, mert eladjuk a lasztit, pont az orrunk előtt a dózsások átjátsszák Somit és büntetőt kapnak. A KUR… ANY.. TE ……DISZ… FÉR… GEC……… stb stb. – üvöltöm sokadmagammal. Graboék a hátam mögül lehűtenek, hagyd az volt sajnos. Persze belövik, anno a Felcsút is vezetett, újabb hasonlatosság. Hát nincs jó kedvem. Egyszerűen nem igaz, hogy ahol én ott vagyok mindig a negatív… A sarokban görögtüzek gyúlnak a lilák közt, lelki füleimben Papa morgása duruzsol: hogy gyulladna rátok… eh… azért ébredezünk. Támadgatunk. Pászka a túlsó oldalán a játéktérnek sokszor bántóan egyedül van, hiába kéri, kiabálunk, nem kapja a bőrt. Boli viszont igen, szépen kiugrik, betolja középre és GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!! Tokmac, ki más? Mindenki felugrik, taps, üvöltözés. Pacsizunk Graboval, de hiányzott ez múltkor. VÉGRE! Itthon vagyunk. HAJRÁ FRADI!!! ***

Jönnek rigmusok, ki nem ugrál, stb. Nem vagyok oda érte, de azért szökdelek én is kicsit a bálna testemmel. Hál Isten nem szakadunk a metróba. Mondanám, hogy jó a meccs, de nem, ahogy tavasszal eddig megszokhattuk. Mindenesetre végleg átvesszük a kezdeményezést, s a félidő végére eljut Pászkához is a labda, aki gólpasszt ad Vécseinek. EZ AZ! Máris előnnyel fordulunk a második félidőre, Isteni tervezés ez na…

Szünetben „ordibáló” verseny van, de mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy meg beszéljük az eseményeket, eldöntjük, hogy innen már nem lehet baj, nem szabad bajnak lennie. Megkérem Grabót, hogy a Papa sapkájában azért csináljon egy-két képet, még ha nem is vagyok a fotózás híve. Magamban kénytelen kelletlen az 5-0-ról lemondtam a kapott gól okán és azt is meg kellett állapítanom, hogy bennünk sincs öt gól igazán. Sebaj legyen 3-1! – döntöm el vállrándítva. Nyugodtabb vagyok a fulladás alig szintre süllyedt és az eredmény is tetszetősebb már hál Isten. Anyuval sms-ezgetek, azt írja nézi tévében a meccset, hátha meglát, de nem. Mosolygok, erre igen halovány az esély. Mindenesetre sosem szerette a focit és most nézi. (Mondjuk másnap közölte, hogy ami a végén történt, amiatt soha többet.)

Félidőben hatalmas mozgások vannak, má’ a tribünön. Mindenki büfébe, illemhelyre tart, vagy épp vissza. Akkor is, amikor már megy a meccs. Kissé felcseszi az agyam, amikor a folyamatos fel le mászkerálásban épp egy akció van és akkor ott pont az orrunk előtt állnak meg kitakarva a lényeget. (Anno Papával sosem ittunk meccsen, se nem ettünk, a foci volt a fontos.) Mögöttem a nem szomjas hang nem egyszer felharsan: Üjjémáleakurrvanyádat! Nem osztom a hangnemét, de a mondanivalójával mélységesen egyet tudok érteni. Osztán közben a meccs is leáll kicsit, mert a pályát zöld füst lepi el, Csányi dörzsöli a tenyerét, hozzánk már nem sok jut el, de a pálya nagy része láthatatlan. Mondjuk sajna nincs is sok minden látni való, mert a meccs továbbra sem jó.

Pászka most pont előttünk rohangál, meglepően jól tolja, néha még cifrázza is a közönségnek, kapja is a tapsot. Ziccereink is vannak, de mindent sikerül kihagyni, pedig eldönthetnénk a meccset, megnyugodhatnánk. A bíró is szerepel, mi nem kapunk büntetőt állítólagos kezezésért. Tombolunk. (Itthon visszanézve, lehet nem volt az.) Közben Grabo ismerteti a tervet, nehogy olyan dugóba keveredjünk, hogy ne érjük el az utolsó vonatom, inkább a lefújás előtt 2-3 perccel menjünk le. Nagyon nem hangzik jól, hogy nem maradhatunk az ünneplésre, de hát az sem, hogy ne tudjak haza menni. Leperegnek a percek, valami sérülés, azt hiszem összefejelés okán áll a játék. Nézek ki a fejemből, látóterem a kijelzőre szűkül… 2-1 … Elmerengek, bajnokcsapat… egy derbi … itt ülök és kibírom 19999 ember közt, én vagyok az egy és mégis mind együtt az igazi EGY, egység, EGY éS ÉG, Isten is velünk van.. van munkám, élek … egy bajnokavatáson vagyok … ha ez megtörténhet, akkor bármi … kezdek ünnepi hangulatba esni, magabiztosodom nem lesz itt már baj…

Néha Grabora pislantok, mutatja mindjárt. Közben a f… izé játékvezető érthetetlen mód nyolc percet hosszabbít. Nekünk sárgát ad, ellenfélnek nem, tőlünk kiállít, hogy rohadj már meg! Morgok. S jön a lecke. (Nem tudom, talán a csúnya szám miatt?) Bekeverednek a dózsások a tizenhatosunkra és annyit látok mozdul a hálónk. Mintha húszezer (Tudom lilák is vannak, de …) ember lelke fagyna meg egyszerre. Gyászos csendben a tömeg. Mintha leöntöttek volna egy vödör jeges vízzel. De hát… Isteni tervezés … Miért? MIÉRT? Rendkívüli csalódottság. Káromkodnék, üvöltenék, letépném a fejét klozetizének, de csak némán meredek a pályára.

Grabo a vállamhoz ér, menjünk recsegi száraz hangon. Mintha mohás keresztek közt a temetőben hallatszana a csendes szó. Itt már nincs mit tenni. Zombiként, enerváltan állok fel, gépiesen indulok Grabo után. Hátul valahol tudatalattim mélyén elhalnak a remények utolsó foszlányai, hogy bajnokként sétálunk le innen és a lépcső tetejéről elüvöltöm majd magam, hogy bajnokcsapat. Nem tudom lett e volna hozzá bátorságom, de már nem is derül ki. Ez katasztrófa, nem kívánom ezt az érzést senkinek. Sírás szélén lavírozok, miközben kaptatunk a lépcsőn le,(Mennyből a pokolba…)

Dénesé volt, hibázott mormogja mintegy csak magának Grabo, miközben előveszi a telefonját és hívogatni kezdi Bélát, hogy jöjjön, mert indulni kellene. A hívott fél nem felel, előfordulhat, hogy nem hallja a telefont a hangzavarban. – Magyarázza Grabo, de látom bosszús. És miért is van hangzavar? Ahogy a csarnok (elontott) oszlopi közt a félhomályban toporgunk kényelmetlenül, tekintetünk a kivetítőre téved. Kell pár másodperc, mire elgyötört elménk felfogja, hogy varoznak. Toki kap lapot, mit csinált, azt nézik? Vagy csak reklamál, vagy mi van? Mi a fene van? Mit néznek nézünk össze? Harmadik, negyedik ismétlés mire összerakjuk, hogy a lila kroasszon kezéhez ért a labda. Az kéz, az a kezéhez ért. Mondogatjuk egymásnak némi éledő reménysugárral. Torokszorító másodpercek, majd a stadionból eget rengető üdvrivalgás tör ki. NEM ADTA MEG!!! NEM GÓL! Összecsapjuk a tenyerünket, tőlünk pár méterre arrább is ugrál egy-két emberke, bent ováció. És elvesztettem a csatát a könnyekkel, most már sírok. Grabo rám néz, mosolyog. Hálásan vetek keresztet és köszönöm meg. Mégis csak Isteni tervezés volt.

Béla továbbra sem felel. Felhívom anyut, mert biztos vagyok benne, hogy nem érti mi történt. BAJNOKOK VAGYUNK ÁM! „Miért? Hogyhogy? Elkapcsoltam dühömben.” Pár szóban elmagyarázom, közben harmadik társunk is megérkezik. Némi bűntudat gyötör, hogy miattam nem ünnepelhetnek bent a stadionban, de nincs időm az önmarcangolásra, mert indul a spuri az autóhoz. Most tudom meg csak milyen messze van, ahogy a két nálam sokkal sportosabb ember mögött loholok le le szakadva, miközben ömlik rólam a víz és zakatol a szívem. (Le kéne fogyni na…) Az autóban ülve megnyugszunk, dugó sehol, Béla büszkén mondogatja, hogy ő megmondta 2-1. Csöng a telefon egy barát hívja Grabót, kihangosítva beszélnek, közösen hajrá Fradizunk, miközben kakofóniában mondjuk, nem volt jó meccs és a vége nagyon drámaira sikerült, de a lényeg: BAJNOKCSAPAT!

Mikor csendesülünk, hátra dőlök nézek ki a szélvédőn. Most már minden zöld. Grabo a sálban, sapkában, a fák, még az alkonyuló borongós égen a felhők is ezen árnyalatban derengnek… vagy csak képzelem?

Hamar a pályaudvarra érünk, Grabo felkísér a vonathoz. Ölelés. Búcsú. Megmondom neki, hogy nem nagyon van ilyen ember mint ő. Szerényen ellenkezik. Isten áldását kívánjuk és becsukódik az elektromos ajtó. Beülök a kupéba, fejem olyan mint egy méhkas. Zúg, dübög, dörömböl, suhog a fülem. Amúgy is zúgnak természetesen, de most még bőszebben tüntetik el fejemből a már soha meg nem tapasztalható csendet. Anyu kicsit felhív, még beszélünk, elmondom mire érek haza, ő már arra aludni fog minden bizonnyal. Aztán magam maradok a gondolataimmal. Egyedül, az együtt után. A húszezerből újra egy lettem. Érdekes mód a kocsiban megint nincs senki. Kinyújtom a fájó térdeimet, elmondok egy imát, aztán a gondolataimba merülök, a Fradi indulót dúdolgatom, meg egy két másik Fradi dalt. Fáradt vagyok érzem. Zakatol a vonat…

Nem tudom milyen vasparipa ez, mert pl. jó nagy félköríves az illemhelyiség és minden ajtó mellett kis pogácsa méretű színes gomb világít a nyitáshoz. Eme gombot bámulom. Zöld. Hehe. Körben kis zöld ledek világítanak rajta, s mivel szemüvegben sem látok sajna tökéletesen, így kis fényes zöld csillagokká homályosulnak a szememben. A címerünk jut eszembe, hej ha megérnénk, hogy ennyi csillag legyen körülötte. Megszámoltam, nyolc. Hát…, adja Isten!

A vonat természetesen késik. Fél éjfél helyett majd ötven van, mire begurulunk. A peronon egy Fradistába botlok, kezet fogunk, bajnokcsapat, egy harmadik ember is visszhangozza arrébbról. Pár szót váltunk, az arcát több sebhely tarkítja, de nem merek rákérdezni. Haza sétálok a kellemes levegőn. Ajtónyitásra a cicáim szaladnak elém. Itthon vagyok. Kapnak vacsorát, smst küldök anyunak, hogy épségben haza értem. Álmos vagyok és fáradt, de muszáj írnom az Üllőire, ha mást nem, hogy bajnokcsapat. Leülök a gép elé, Hamuka a billentyűzet mellé települ, Kormi meg a fotelba. Mindjárt fekszünk, mondom nekik. Persze, ha már ott vagyok a gólokat meg kell nézni, a nyilatkozatokat, ünneplést, mire eszmélek háromnegyed egy. Na, akkor irány az ágy. A falon kint Papa, Mama és a két nagybátyám képe. Megérintem. Győztünk Papa!

Lefekszem, ellazulok a sötétben, ásítok, Hamu a mellemre telepedik, dorombolása a szívemig hatol. Elmondom az imáimat. Hálát adok! Köszönöm Istenem! Köszönöm Grabo! Isteni tervezés volt ez… Ámen!

SLY