19 éve hunyt el a legendás Knézy Jenő.

Egy emlékezetes futballmeccs után gyakran eszébe jut az embernek: vajon most mit mondana Knézy Jenő? Az idősebbik. Mert akár győzelemről, akár vereségről volt szó, ő mindig karakteres véleményt formált. Hihetetlen, de már tizenkilenc esztendeje nincs velünk – 2003. június 17-én hunyt el, 58 esztendősen.

Olykor látom őt. Becsukom a szemem, s ott áll előttem, passzentos térdnadrágban a Máv Kórház folyosóján, már lefogyva. S szinte hallom, ahogy nyugodt hangon beszél hozzám, mintha csak a Fradi, imádott csapata esélyeit latolgatná. Kitörölhetetlen kép. Knézy Jenő 2003 tavaszán bátran nézett szembe a halállal. Tudta, hogy menthetetlen, hogy az a valami ott, a gyomra környékén hamarosan a mennyország felé tolja. Mégis… Valami hihetetlen nyugalomtól, vagy inkább erős hittől támogatva azt mondta nekem: „Furcsa, az ember érzi, hogy baj van, aztán csak elhessegeti magától. Láttam én a tükörben, hogy beesett az arcom, rengeteget fogytam, de azt mondogattam: fáradt vagyok, nyúzott, majd kipihenem magam. De az önámítás mindössze két hétig tartott, amikor közölték velem, hogy rosszindulatú daganatot találtak a szervezetemben. Az ilyesmit nehéz felfogni. Sírtam egy keveset, de úgy, hogy ne lássa senki” – árulta el.

Tizenkilenc esztendeje ennek. Knézy Jenő egyénisége, személyisége, sajátos stílusa, szófordulatai és szlogenjei azóta is itt vannak velünk, közöttünk. A „Jó estét, jó szurkolást!” az övé, csakis az övé. S ha azt mondja valaki: „Ho-hó emberek, ho-hó…”, pontosan tudjuk, ez kitől származik.

Legutóbb három hete voltam a sírjánál – mesélte a fia, Knézy Jenő. – Hiába telnek az évek, ugyanúgy hiányzik. Lehet, hogy furcsa, amit mondok, de minden nap gyertyát gyújtok apu emlékére. Minden egyes nap. Van a komódomon két fénykép. Az egyiken apu és anyu látszik, a másikon apám egyedül. Szeretem ezt a fotót róla: életerős, egészséges, lebarnult, jókedvű és jól öltözött férfi. Így akarok emlékezni rá, nem lefogyva, betegen. Most, az angolok elleni győzelem után eszembe jutott, mit nem adott volna érte, ha egy ilyen meccset közvetíthet. Úgy várta a magyar futball feltámadását, mint senki. Ez az angolverés lett volna a számára Grasshoppers 2, az a legendás Fradi-győzelem a Bajnokok Ligájában…

Meghatottan emlékezett az édesapjára. Nem véletlenül mondják, mennyire hasonlít a hangja, a stílusa, a lénye az édesapjáéra. Ugyanezt említette a legendás riporter özvegye is, aki mindössze tizenhat éves volt, amikor megismerte a nála három esztendővel idősebb szerelmét. Aztán huszonkét évesen hozzáment Knézyhez… és azóta is a felesége.

Heti három-négy alkalommal elmegyek Jenőhöz Farkasrétre. Jó nekem ott, a közelében lenni. Mindig beszélek hozzá. Beával, a lányommal rendbe hoztuk a sírt, sőt, a környékét is, mert eléggé elhanyagoltnak tűntek a szomszéd parcellák. A halála évfordulóján, minden év június 17-én, este fél hatkor ott állok a sírjánál, mert abban az időpontban hunyt el. Vagy leülök a márványra… és megint együtt vagyunk. Már én is hetvenöt vagyok, rengeteget köszönhetek a fiamnak, a lányomnak és a négy unokámnak, ők adnak erőt.

Knézy Jenő 1944-ben született Nagyváradon. Mezőgazdasági gépészmérnök végzettséggel rendelkezett, de jelentkezett a Pályabelépő című sportriporter-pályázatra, és ebben a műsorban debütált a televízióban. 1971-től a Magyar Televízió sportosztályának munkatársa és riportere lett. Közvetített olimpiákról, foci Eb-kről és vébékről, a Magyar Televízió életműdíjjal tüntette ki, s a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét is megkapta.

forrás: blikk.hu