Labdarúgó csapatunk korábbi mesterével beszélgettek az indonéziai kalandról.

– Magyarországon épphogy elindult a nap, ön azonban már ágyba készül: hogy tetszik az élet Indonéziában?
– Kezdem megszokni, megszeretni. Viszonylag korán szoktam lefeküdni, hiszen reggel nyolckor, legkésőbb fél kilenckor már edzést vezénylek.

– Magyar játékost nem próbál odacsábítani?
– Egyelőre nincs a listámon magyar játékos. Nem azért, mert ne lennének jók, hanem az itteni szabályok alapján nehezebb külföldit igazolni. A bajnokság július végén kezdődik, addigra mindenképpen össze kell állnunk.

– Azt mondja, van egy-két játékos, aki hajlandó Indonéziába szerződni: ennyire nehéz az európaiakat rávenni az ottani légióskodásra?
– A külföldieknek jó szerződést kell kínálni, csak úgy nem jönnek Indonéziába. Én is tisztában vagyok vele, nem az itteni a világ legerősebb bajnoksága. Az más kérdés, amikor annak idején kétezertizennégyben Magyarországra szerződtem, sok barátom akkor is kerekre nyílt szemekkel nézett rám: mihez akarok ott kezdeni?! És utólag mondhatom, az volt életem egyik legjobb döntése!

– A Ferencváros miatt?
– A Fradi miatt is… Gyönyörű éveket töltöttem Magyarországon, megszerettem Budapestet, új otthonra leltem, nem mellékesen ott ismertem meg a nemrégen született kislányom édesanyját, Edinát is. Szóval, ha abból indulok ki, milyen várakozásaim voltak Magyarországgal kapcsolatban, és hova jutottam, miért ne sülhetne el jól az indonéz kaland is? A klub vezetői itt is elhivatottak, ahogy a Ferencvárosnál, itt is mindenki a bajnoki címről álmodik. Persze, egyelőre nem ez a realitás, de két-három éven belül én is az aranyért szeretnék harcolni.

– Népszerű klubnak számít arrafelé a Persija Jakarta?
– Mi az, hogy?! Ázsia-szerte is nagy klubnak számítunk, több mint tízmillió szurkolója van a csapatnak országszerte. A felkészülés alatt eddig egy tesztmérkőzést játszottunk, mit gondol, hányan voltak kint a meccsünkön? Harmincezren! Pedig egy maláj csapat ellen léptünk pályára.

A teljes beszélgetés: NSO