Emilyvel beszélgettek.

– Édesanyja világbajnok kézilabdázó, édesapja szintén ezt a sportágat választotta. Gyerekként volt más játék a szobájában a labdán kívül?
– Persze, elég sok Barbie babám volt, és a Schleich-játékokat is imádtam. Lovardákat, farmházakat, istállókat lehetett építeni, a csomagban voltak műanyag állatok és cowboyok is, és persze szerettem a szabadban játszani a barátaimmal. Ugyanakkor négyéves korom óta kézilabdázom, úgyhogy a csarnokhoz is hamar elkezdtem kötődni.

– A lakásban kézilabdázott?
– Igen. Volt bent egy nagyon kicsi trambulin, gyerekként a húgommal azon próbálgattuk a felugrást és a lövést.

– Összetört valamit?
– Otthon nem, de az iskolában igen. Negyedikes voltam, az egyik barátnőmmel köveket dobáltunk. Ő nem kézilabdázott, elég kacskán hajította a követ, gondoltam, megmutatom neki, hogyan kell rendesen dobni. A kavics kacsázott néhányat, aztán kitörte az iskola egyik legnagyobb ablakát. Elég sokba került a szüleimnek, nekik kellett megfizetniük a tréfát. A papírgalacsinokat is elég gyakran dobáltam a kukába, de az nem került pénzbe.

– Más sportág szóba sem jöhetett?
– A lányok többségéhez hasonlóan én is kipróbáltam a ritmikus gimnasztikát, de mivel a kézilabda nagyon hamar bejött az életembe, nem vetődött fel bennem, hogy más sportágat válasszak. Az iskolában hobbiszinten a focival és a tenisszel is ismerkedtem, sőt, ha a sporttól elvonatkoztatunk, egy időben a gitárral és a fuvolával is. Ezeket viszont mindig a kézilabdával párhuzamosan csináltam, és egy évnél egyik sem tartott tovább.

Krimiket olvas a nyaralás alatt

Sajnos kevés idő jut az olvasásra, általában csak a nyári pihenők alatt veszek könyvet a kezembe. A kedvenc íróm a német Sebastian Fitzek, kedvelem a bűnügyi regényeit és az izgalmas krimiket. Filmek terén nem tudnék egyetlen kedvencet említeni, mindenekelőtt a vígjátékokat szeretem, de a filmnézés most már többnyire a Netflix-sorozatokat jelenti. Az igaz történeten alapuló Inventing Anna nagyon tetszett, de a Pletykafészek is nagy kedvenc” – mondta Emily Bölk.

– Mi történne, ha most gitárt fogna a kezébe?
– Az nagy égés lenne… Amikor az első klubomban autogramkártyákat készítettek rólam, oda kellett írni a hobbimat is. Ebbe a rubrikába mindig a kézilabda szó került, de miután profi lettem, valami mást kellett kitalálnom. Amikor a Thüringer HC-be szerződtem, a hobbi részhez mindig a gitárt írtam, de csak azért, mert valamit meg kellett nevezni, ami nem kézilabda.

– Gyerekként a játék szeretete tartotta a csarnokban, vagy meg akarta ismételni az édesanyja sikereit?
– Nagy álmom volt, hogy egy napon a Bundesligában szerepeljek, elképzeltem, hogy a csarnokban a szurkolók a nevemet skandálják, és a nevemmel ellátott mezben szurkolnak. Sokat gondoltam arra, milyen lenne a válogatottban játszani, de ezek nem kimondott tervek vagy célok voltak, inkább csak gyerekkori vágyak – amelyek aztán szerencsére valósággá váltak.

– Nem hasonlították folyamatosan az édesanyjához?
– Sosem volt ilyen, és a szüleim sem helyeztek rám semmiféle nyomást. Mindig biztattak, hogy fejlődjek és többre törekedjek, és nyilván segített, hogy képben voltak a sportággal. Akármilyen helyzetbe is kerültem, mindig megértették, mi zajlik bennem. Azt is elfogadták, ha az edzés vagy a meccs után egy szót sem akartam beszélni a kézilabdáról.

A meccs élőben az igazi

Szinte sosem nézek tévét, általában csak akkor kapcsolja be valaki a lakásban, amikor a szüleim meglátogatnak. Talán furcsa, de a sportközvetítéseket sem igazán követem. Szeretek meccsre járni, a futballmeccseknek és a jégkorongmérkőzéseknek is megvan a sajátos hangulatuk, de tévében nem az igazi. A kézilabda annyira kitölti az életemet, hogy szabadidőmben nem igazán nézek meccseket, ráadásul a Bajnokok Ligája-találkozókat figyelve most úgyis csak azon járna az eszem, hogy miért nem vagyunk még versenyben ebben a sorozatban…” – nyilatkozta Emily Bölk.

– A családi beszélgetésnél mindig téma a sport?
– Elég gyakran előkerül, de nemcsak a családi beszélgetésnél. A barátaim többsége ebből a közegből került ki, úgyhogy elég nehéz lenne megkerülni ezt a témát. Persze van olyan is, amikor egyáltalán nem esik szó a kézilabdáról, például amikor meglátogatom a nagyszüleimet. Édesapám szüleit nem igazán köti le a sport, náluk fontosabb kérdés, hogy eszem-e rendesen, és rendben volt-e a szálloda, ahol aludtunk.

– Tinédzserként egy évet Dániában is eltöltött.
– A Viborg akadémiája kapcsán az első perctől egy évben gondolkodtunk. Nem akartam túl nagy csúszásba kerülni az iskolában, márpedig ha ott akartam volna érettségizni, minimum három évet kellett volna Dániában élnem. Ez túl soknak tűnt, ráadásul szerettem nevelőklubomban, a Buxtehudéban játszani, jó kis csapatunk volt, és mivel az álmaim között a Bundesliga-aranyérem is szerepelt, mindenképp haza akartam térni Németországba. Néha elgondolkodom, mi lett volna, ha kint maradok, de az eddigi karrierem azt mutatja, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt.

– Tervezte, hogy egyszer légiósként szerepeljen?
– A középiskola befejezése óta már ott motoszkált bennem a gondolat. Amikor a Thüringer HC-ba szerződtem, éreztem, hogy jó döntést hoztam, de eljött a pillanat, amikor ugyanilyen tisztán éreztem, hogy váltanom kell, mert valami újra vágyom. Ekkor került képbe a Ferencváros, az ajánlat után pedig nem sokat gondolkodtam.

Túl hosszú csöndek

Egyszer Magyarországon meghívtak egy kézilabdás beszélgető műsorba. Általában nincs gondom a szakmai kifejezésekkel, amikor az edzéseken hallgatom Elek Gábort, szinte mindent megértek, ha valami mégsem tiszta, akkor szoktam a tolmács segítségét kérni. A stúdióban viszont a műsorvezető elég gyorsan beszélt, keveset értettem, a fülembe helyezett fülmonitoron pedig az angol fordítást hallgattam. Csakhogy kicsit késett a hang, emiatt furcsa érzés volt, hogy a műsorvezető már befejezte a kérdést, néma csend volt, és közben mindenki engem nézett, és várta a választ. A vége biztosan jobb lett, mint az eleje, de ez semmiképpen sem panaszkodásnak szánom, a stúdióban is tudták, mi a helyzet, végig nagyon segítőkészek és kedvesek voltak” – mondta Emily Bölk.

– Miért volt vonzó a Ferencváros?
– Itt sokkal profibbak a körülmények, mint Németországban. Nagyobb a szakmai stáb, Németországban nem jellemző, hogy kapusedző, masszőr, sőt még tolmács is legyen a csapatoknál. Először szétnézve a Népligetben nem is akartam hinni a szememnek. Amikor megláttam, hogy a telephely kapuján ujjlenyomat-olvasó működik, egyből éreztem, hogy profi egyesülethez kerültem. A Bajnokok Ligájában szerepelhetek, a magyar bajnokságban a világ egyik legerősebb csapatával versengünk, a klub pedig minden évben egyre többet akar. Szerencsére Németország sincs messze, úgyhogy jobb helyen most aligha lehetnék.

– Mit szeret a legjobban Budapesten?
– Például, hogy vasárnap is minden nyitva van. Emellett a főváros a lehetőségek tárháza, úgyhogy elég sok mindent kell még kipipálni a bakancslistámról. A Bazilika környékét nagyon szeretem, a Duna-parton is sok időt töltök, és imádom azokat a kávézókat vagy éttermeket, amelyek teraszáról gyönyörű kilátás nyílik a Duna másik oldalára.

– Mennyire szereti a magyaros konyhát?
– Amennyire eddig tapasztaltam, a magyar konyha a „húst hússal” elvet követi, én viszont nem tartozom a nagy húsimádók közé. Néhány étel kapcsán viszont van átfedés Németországgal, úgyhogy a gulyás, a lángos, vagy a kürtőskalács nem volt ismeretlen számomra. Utóbbiról általában a németországi karácsonyi vásárok jutnak eszembe, de itt ízletesebben készítik.

Még nincs tervben a hazatérés

Bízom benne, hogy mire huszonkilenc éves leszek, elmondhatom magamról, pályára léptem a Bajnokok Ligája négyes döntőjében. Szintén nagy álom, hogy a német válogatottal valamelyik világversenyen legalább az elődöntőig eljussunk, de ehhez fontos lenne, hogy a testem bírja a gyűrődést, és elkerüljenek a sérülések. Meglátjuk, mit hoz az élet, de most azt mondom, nem valószínű, hogy öt éven belül hazatérek Németországba” – nyilatkozta Emily Bölk.

– A pálinkát próbálta már?
– Igen, talán még a beavatási „szertartáson”. A csapattársak ragaszkodtak hozzá, de hogy is mondjam… Vannak azért ennél jobb italok is. Ám ajándéknak tökéletes.

– Ha a sztereotípiákat vesszük figyelembe, tipikus németnek tartja magát?
– Igen is, meg nem is. Szeretek mindent alaposan megtervezni, általában pontos vagyok, és ezt a másik féltől is elvárom. Ugyanakkor a köztudatban a németekről a komoly emberek képe él, akik nem szeretik a viccet. Ezzel viszont ellentétes a személyiségem, alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, imádok nevetni és mosolyogni.

– Elek Gábor vicceit is szereti?
– Korábban általában a többiek nevettek a viccein, én pedig néztem nagy szemekkel, de ahogy egyre többet értek és beszélek magyarul, egyre jobban veszem a lapot edzésen. Azt viszont még meg kell tanulnom, hogy ne dobjam oda neki a labdát, ha kéri. Általában nem kapja el, csak odébb sétál, én pedig mehetek az elgurult labdáért.

– Mennyit érzékel abból, hogy az ország legnépszerűbb klubjában játszik?
– Az első évben a koronavírus miatt nemigen mozdultunk ki, de most, a második idényemben egyre inkább érzem, mit jelent ehhez a klubhoz tartozni. Mind többen gratulálnak a győzelmek után, többen kérnek közös fotót, olykor vásárlás közben megszólítanak, a következő meccsről kérdeznek, ezek kedves gesztusok, még sosem fordult elő, hogy valaki kifejezetten tolakodó lett volna. Az is előfordul, hogy taxival utazom valahova, a sofőr az egész úton egy szót sem szól, aztán amikor kiszállok a kocsiból, egy „Hajrá Fradi!”-val búcsúzik.

Nyár: A tavasz a kedvenc évszakom, nincs túl meleg, sem túl hideg, de a nyarat is kedvelem. Ilyenkor pezseg az egész város, sokat lehet napozni, strandra járni, és általában ilyenkor tudunk hazamenni néhány napra meglátogatni a családot.

Divat: Szeretek kiöltözni, a shoppingolás sem áll tőlem távol, de sosem volt jellemző, hogy amikor kijön egy új kollekció, azonnal elinduljak a plázába. Márkafüggő sem vagyok, a lényeg, hogy tetszik-e az adott ruha, vagy sem.

Házimunka: Megcsinálom, amit kell, de nem szívesen. Általában a meccsek előtt állok neki, kell valami aktivitás, ami közben nem kell túl sokat gondolkodni.

Tánc: Szeretek táncolni, de már nem is emlékszem, mikor volt alkalmunk legutóbb kicsit kiereszteni a gőzt. Bízom benne, hogy a Magyar Kupa négyes döntője után az egész csapat táncra perdülhet.

Elek Gábor: Azért kedvelem, mert sosem elégedett, senkire sem tekint kész játékosként, mindig azon dolgozik, hogy csapatként és egyénileg is egyre jobbak legyünk. Jól egyensúlyoz a motiváció és a kritika között, és a kézilabdán kívüli problémáinkkal is nyugodtan fordulhatunk hozzá.

SportKrém / NS