Fantasztikus este volt a tegnapi!

Bejött a jóslatom! Amikor egy nappal a meccs előtt a Fradi legemlékezetesebb kupagyőzelmeiről beszélgettünk a 9.tv-n Varga Dáviddal és Mucha Józsi bácsival (aki “csak” 8 aranyérem részese volt a Fradinál) kifejeztem abbéli reményemet, hogy az idei is a legemlékezetesebbek közé fog kerülni. Így lett!

Az ember sokszor fel se fogja, hogy milyen nagy utat járt be a Fradi (a kommentekben látható, hogy milyen sokan küzdenek ezzel a problémával) és a magyar labdarúgás. Ha valaki akárcsak 10 évvel ezelőtt azt mondja, hogy egy Paks elleni kupadöntőn közel 40 ezer ember gyűlik össze 3 csoportkör után egy ilyen nagy és modern stadionban és lát egy ilyen iramú meccset, akkor legtöbben a pszichiátriára küldték volna. Tegnap ráadásul minden megvolt, ami egy meccset emlékezetessé tesz. Először is nagyon jó volt az iram, az első félidőben kifejezetten dinamikus támadójátékot mutattunk be, nem egyszer szép megoldásokkal és a második félidőben is megvoltak a helyzeteink majd a végén jöttek a gólok. Nagyon kevés volt a “tiki-takás” passzjáték, nyílt sisakos volt a küzdelem. Kellett persze ehhez a Paks is, nekik is jár az elismerés, hogy a korai gól és a Fradi fölénye ellenére nem adták fel és mivel nem dőlt el korán a meccs, így végig ott vibrált az izgalom, mert azt tudjuk, hogy a Paks bármikor képes egy középre rúgott labdából gólt szerezni.

Ennek is köszönhetően fantasztikus volt a hangulat, sok hasonló meccs tapasztalata, hogy amikor sokan kijönnek, akik viszonylag ritkábban járnak a meccsekre, akkor sokszor nem olyan jó a hangulat, mert sokan közülük nem kapcsolódnak be a szurkolásba, hamar elégedetlenek lesznek. Tegnap ennek nyoma sem volt, ráadásul Ádámék vezetésével a B-közép is a csapathoz hasonlóan nagy iramot diktált, üresjárat nélkül, megmutatva azt, hogy a Fradi Stadionnál nagyobb “színpadon” is világszínvonalú teljesítményre képesek! Jellemző volt, hogy előttünk még az egyik biztonsági őr is, talán észre se véve magát, önkéntelenül is énekelte a dalokat.

Kellenek persze az egyéniségek is, akárcsak egy görög drámában, megvolt a tragikum, a Tokmac hiánya miatti aggodalom, de születtek drámai hősök is, és így megvolt a katarzis. Hiszen valljuk be, hiába látta az ember Marquinhoson, hogy nagyszerű képességű focista, most mutatta meg mit tud valójában és valahol a sors igazsága, hogy az a Zachariassen, aki az egész szezont rendkívül szimpatikusan végig robotolta egy számára idegen poszton, végre középen bizonyíthatott. De nem feledkezhetünk meg Pászka Lórándról sem, akinek néhány meccs elég volt, hogy játékával és személyiségével a fradisták új kedvence legyen és aki egy fantasztikus mentéssel mutatta meg, hogy nemcsak támadásban tudja segíteni a csapatot, no és persze ott volt Boli is, aki végre egyszer úgy “szegte meg” az edzői utasítást, hogy senki se haragudott érte, hiszen a Csercseszov által kiadott egy gól helyet kettőt is szerzett.

Nem sokszor volt ilyen csúcson a Fradi és amit sokan elfelejtenek, nem is lesz mindig itt, ezért most kell kiélvezni a pillanatot, kiüríteni az örömpohár minden egyes cseppjét, örülni például annak, hogy több mint 100 éve nem volt olyan, hogy sorozatban negyedszer lettünk bajnokok, hogy láthattuk a – mindössze… – harmadik duplázásunkat az évezredben és annak, hogy megadatott, hogy a sikeres nemzetközi szereplés, a bajnoki cím után egy remek, sok néző előtt megnyert döntővel méltón lezárhattuk az évet, amikor ráadásul nem csak foci szakosztályunk eredményeinek örülhettünk! Köszönet érte mindenkinek, aki többet tett hozzá, mint amennyit elvett!

Hajrá Fradi!