Lipcsei Péterrel beszélgettek, szóba került többek között az MLSZ szabályozása is.

– Amikor elkezdtél edzősködni, mindenki azt gondolta, néhány év, és a Ferencvárost irányítod, de azóta sem jutottál közelebb az álmodhoz. Ennyivel jelentősebb idehaza a külföldi edzők nimbusza?
– Egyfelől igen, másfelől viszont kierőszakolni ezt nem lehet, a célom ettől még nem változott, egy nap szeretnék leülni a Fradi kispadjára. Nem tettem le az elhatározásomról, motivált vagyok, aki dolgozni lát, nem érezheti úgy, teszek az egészre. Sőt, sokáig túl sok mindent vettem magamra. Egy-egy vereség után két napig ma sem alszom, mert mindig magamban keresem először a hibát, az érdekel, mit rontottam el, hogy aztán végig nézve a felvételeket igyekezzünk javítani, és a tanulságokat levonva alakítani a heti munkát.

– Azt mondtad nemrégiben, a neved miatt behatároltak a lehetőségeid, kevés klubba mehetsz, és ez nyilván így van, de elszegődnél egyáltalán más fővárosi csapathoz?
– Vannak természetesen klubok, amelyek kapásból kiesnek, ha pedig hozzávesszük azokat az egyesületeket, és nem csak a budapestieket, amelyeknél stabilnak tűnik az edző státusza, az élvonalban nem marad sok hely. S bár hallom innen-onnan, az NB I-ben kellene dolgoznom, hol, kérdem én? Mégsem dőlök a kardomba attól, ha egy ideig nem válik még belőlem első osztályú tréner, tudom jól, eredmény kell ahhoz, hogy felfigyeljenek rád, de Soroksáron, ezekkel a lehetőségekkel nehéz volna ennél jobbat kihozni. Mi nem tudunk havi másfél milliós fizetést adni, az infrastrukturális és az anyagi lehetőségeket tekintve is az utolsó ötben vagyunk a ligában, így hiába szeretnék minden posztra két azonos képességű játékost, nem megvalósítható. Azzal igyekszem idecsalogatni játékosokat, hogy a Fradi fiókcsapata vagyunk, ami mégiscsak remek esély. Nekünk a hetedik hely is bravúr, ami nem azt jelenti, ne lennének azért jó futballistáim. Van belőlük tizenhárom-tizennégy, akkor van gond, ha kiesik három-négy. Soroksáron az a cél, hogy jobbá téve a fiatal futballistákat igyekezzünk néhányukat eljuttatni az első osztályba, öt éve vagyok itt, és minden szezonban adtunk fel valakit.

– Idén Pászka Lórándot.
– Ő például pozitív kivétel. Él-hal a fociért, nagy szív, hatalmas akaraterő, példaértékű hozzáállás jellemzi. Sajnos azonban sokszor azt érzem, jobban akarom a sikert, mint egy-egy játékosom. Gyömbér Gábor mentalitása lenne a példaértékű, vezér a pályán és azon kívül is, de ki pótolja, ha abbahagyja? Nem szeretném persze szapulni a fiatalokat, okoskodni sem akarok, inkább csak terelni őket a jó irányba, mert észre sem veszik, és elszállnak az évek.

– Ha nem sérülsz meg, tényleg elvisznek Robsonék az FC Barcelonához?
– Igen. Egy nap, amikor én épp a rehabra indultam, kiderült, Robson a Barcelonába tart. A hírre megjelent vagy húsz-harminc tévétársaság, mire ő meglátva az autómat behajolt az anyósülésen, és azt mondta, egy év múlva találkozunk Barcelonában. Hagyjuk ezt, mondtam a feleségemnek, egy év múlva azt sem tudja, ki vagyok. Ehhez képest decemberben hívott José, hogy várnak Barcelonában. Négy napig nem aludtam. Én a Barcelonában? A brazil Ronaldóval, Guardiolával, Figóval egy csapatban? Legfeljebb a vizespalackukat vihetem, gondoltam. Sajnos a sérülésem és az abból fakadó meccshiányom miatt megbukott a projekt. A Barcelonába ötven-hatvan ügynök igyekszik rendre beajánlani játékosait, igazolt is a télen a Barca, egy ennyi ideig sérült futballistában viszont nem bízott, Mourinhónak meg akkor értelemszerűen még nem, de Robsonnak sem volt akkora szava, hogy a klubvezetéssel szembe menve oda tudjon vinni. Nem tudták, milyen állapotban vagyok, nem akartak valakit, aki több, mint fél évig nem játszott. Azután, hogy a súlyos térdsérülésből felépültem, nem kaptam meg a lehetőséget Portóban, Nyilasi Tibor hívó szavára, akit én a második apámnak tekintek, egyből hazajöttem a Fradiba, és ha bajnokságot nem is nyertünk, újra folyamatosan a pályán lehettem. Amikor pedig Robson kilencvenkilencben hazatért, és a Newcastle United menedzsere lett, közölte a vezetőkkel, két hetük van engem megszerezni. Csakhogy én akkor négy évig nem voltam válogatott, az angliai szabályok szerint pedig az utolsó két év válogatott mérkőzéseinek a hetvenöt százalékán pályán kellett volna legyek ahhoz, hogy megkapjam a munkavállalási engedélyt. Szóval alakulhatott volna jobban, de rosszabbul is a pályám.

– Tekintve, hogy miért maradtál le a newcastle-i szerződésről, hogy milyen körülmények közt készülhetnek korunk fiatal játékosai, nem utolsósorban pedig, hogy a bérek is sokkal magasabbak, szívesebben lennél ma futballista?
– Bár a körítés kétségtelenül jobb, nem tudok erre felelni, mert mi egész egyszerűen imádtunk focizni, és nem az anyagiakat néztük elsősorban. Az is számított, hogyne, már csak a család miatt is, de éppen azt látom a legnagyobb problémának, hogy a maiak nem szeretnek eléggé futballozni. Sokkal fontosabb annál számukra a pénz. Négy-vagy öt játékost is fel tudnék sorolni, aki bár itt folyamatosan játszhatott volna, egyedül a pénz miatt nem jött el Soroksárra, inkább ült a padon máshol. Elrontottuk ezt valahol. Az én szememben az, aki nem hajlandó visszalépni egyet, hogy aztán léphessen kettőt előre, nem csak hogy nem gondolkodik előrelátóan, focizni sem szeret igazán.

– Sokan nem értékelik eléggé, micsoda lehetőséget kaptak a tehetségükkel?
– Félreértés ne essék, fiatalpárti vagyok, de a másodosztálybeli fiatalszabály miatt, hogy minimum egy 2002-es születésűt is játszatnom kell, olyan is a csapatba kerül, aki amúgy nem érdemelné meg. Engem soha nem azért raktak be, mert 1972-es vagyok. Értem persze a szándékot, de nem biztos, hogy jó a megoldási mód. A 2003-as születésű ma kapós, mert őt kell jövőre játszatni, ezt a menedzserével ki is használja, de mi lesz utána? Egy évvel később meg már nem kell. Én például az NB II-ben bevezetném a fizetési sapkát. A nálam okosabbak kitalálhatják, mennyi legyen a plafon, de legyen határ. Aztán teljesítsen úgy, hogy azzal szerződést kap az NB I-ből, ahol kereshet annyit, amennyit nem szégyell. Senkitől nem sajnálom a pénzt, de ebben az osztályban teljesítmény nélkül horribilis összegeket kifizetni? A harmincnégy éves Gyömbér Gábor a legjobb emberem, és nem látom a fiatalon, hogy le akarná szaggatni róla a mezt. Játsszon a Fradiban is tizenegy fiatal, hallom. Oké, de ha egyszer nem elég jók?

– Mi kellene ahhoz, hogy jók legyenek?
– Nyilván összetett kérdés. A tehetség önmagában kevés. Gera Zoli mesélte, Angliában a következő felirattal vannak kiplakátolva a folyosók: harminc százalék a tehetség, hetven százalék a szorgalom. Ma már edzőként én is inkább a kevésbé tehetségeset teszem be a kezdőbe, mert ő legalább kihajtja a belét. Azt sem értem, amikor egy futballista azt mondja, nem nézett meg egyetlen meccset sem a hétvégén. Az ég szerelmére, nézd már meg, mit csinálnak a pályán a legnagyobbak! De még az NB I-ből is tanulhatsz. Kiver a víz, amikor azt tapasztalom, egy játékos egyik helyről megy a másikra, felveszi a nagy pénzeket, közben a fejlődés iránti szándéknak nyoma sincs. Ezzel szemben ott van Pászka Lóri, az NB III-ből igazoltam, erdélyi fiú, hatalmas szívvel, munkabírással, alázattal, megérdemli, hogy a Fradi első csapatában játsszon. Más már rég a kocsijában ült, amikor ő még a konditeremben dolgozott, vagy kint maradt a szabadrúgásokat gyakorolni. Az ő szempontjából szerencse is kellett hozzá, hogy megkapja a lehetőséget, betegség miatt kimaradók, de olyan hozzáállást kellett tanúsítania, hogy szóba kerüljön egyáltalán a neve. Úgy örültem becserélésének, pláne, amikor a derbin a kezdőcsapat tagjaként gólpasszt adott, mintha a saját gyerekemet láttam volna.

A teljes beszélgetés: Büntető