Középpályásunk várja már a Debrecen elleni meccset.

Stjepan Loncar

Hét forduló van hátra, és hét ponttal vezetünk a második helyen álló Puskás Akadémia előtt. Sohasem nyertem még bajnokságot, nem tagadom, elképzeltem már, milyen lesz, ha a nyakamba akasztják az aranyérmet. Tudom, több társamnak ez már a negyedik címe lehet sorozatban, de én olyan izgatott vagyok, akár egy kisgyerek. Kemény a harc, de ez így természetes. Minden edzésen meg kell feszülni, hiszen a szakmai stáb a hétvégén azt teszi a csapatba, aki az adott pillanatban a legjobb teljesítményre képes. Kitűnő erőállapotban érzem magam, duzzadok az erőtől, készen állok a rám váró feladatokra. Sztanyiszlav Csercseszovnak konkrét elképzelései vannak a játékomat illetően, én pedig próbálom az összes tanácsát megfogadni. Nem vagyok elégedetlen a két gólommal, de tudom, több van bennem. Szombaton a Debrecent fogadjuk, és ha valaki, mi tisztában vagyunk vele, mennyire egységes, erős csapat, hiszen Debrecenben 2-0-ra legyőzött bennünket. Vissza kell vágjunk azért a kudarcért, alig várom, hogy elkezdődjön az összecsapás. A bajnokság hajrájában minden győzelem kiemelten fontos, mert ha három pontot szerzünk, a riválisok nem tudnak közelebb kerülni hozzánk, miközben a fordulók fogynak.

Igazán otthon érzem magam a Ferencvárosnál. Nagyszerű közösség a miénk, és persze azt sem bánom, hogy több bosnyák futballista is van a keretben. Nemcsak az edzéseken, a szabadidőnkben is sok időt töltünk együtt, a klubnál minden adva van a jó munkához, ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna. Édesapám is futballozott, ő vitt először edzésre. Ehhez képest édesanyámtól kaptam az első labdámat. A helyi csapatban végigjártam a szamárlétrát, tizennyolc évesen már a felnőttek között játszottam, és olyan jól ment, hogy három év után eladtak Horvátországba. Elégedett vagyok eddigi karrieremmel. A barátnőmmel jól érezzük magunkat Budapesten, legutóbb a Várban sétáltunk nagyot, találkoztunk is a Ferencváros kabalaállatával, naná, hogy fotózkodtam a sassal.

NS