Az ifjabb Szergej öt napon át tartó utazással tudott kijutni Ukrajnából – mellette Igor Nicsenkót is kérdezték.

ifj. Szergej Kuznyecov

Odesszában a fejünk fölött húztak el a rakéták február 25-én, és az ablakunkból láttuk a becsapódás fényeit. Éjjel csomagoltunk, mindent hátrahagytunk, csak a legszükségesebb holmikat hoztuk magunkkal és másnap kora reggel két kocsival útnak indultunk. Feleségemen és a két gyerkőcön kívül velünk tartott a nejem családja is, ám nem gondoltuk, hogy öt napon át tart majd a menekülés. Mivel Moldova határa volt a legközelebb, Kisinyov felé vettük az irányt, a határon azonban vagy 30 km-es kocsisor várt ránk, ráadásul az ukránok csak a gyerekeket és a nőket akarták átengedni, nyilván azt gondolták, én jó leszek katonának. Csellel, nagy nehézségek után jutottunk át a határon, majd Kisinyov és Erdély érintésével érkeztünk előbb szegedi barátainkhoz, majd a Balaton partjára, ahol aztán befogadták népes csapatunkat. Mondhatni, otthonról jöttünk haza, s mert futball az életem. így mielőbb dolgozni szeretnék.

Igor Nicsenko

Az oroszok körbevették szülővárosomat, Herszont, ahol lányomék, Jelizavetáék élnek. Attól nem messze van egy katonai repülőtér, és azt – úgy tudom – lebombázták. A behatolók azonban mennek tovább, nem szállták meg Herszont, mert az ország belseje az előrenyomulásuk célpontja. A húgomék a kijevi házuk alagsorában, abban a fitnesz-teremben élnek, amit békeidőben működtetnek a férjével. Idegesít, hogy Kijevben humanitárius katasztrófa fenyeget, mert ez a húgomékat is érintheti. Egykori csapatom, a Krisztal Herszon – annak edzője is voltam – játékosai egészségesek. Fiamat, Igort nem fenyegeti veszély, Budapesten egy kft. szoftverfejlesztőjeként dolgozik.

Bors, NS