A labdarúgó csapatunkat korábban bajnoki címig vezető mesterrel beszélgettek.

Csank János

2000–2001-ben a Fradinál volt, hogy négy hónapig nem kaptunk fizetést! El tudná képzelni, ha manapság ilyesmi történne, nem lépnének le azonnal a játékosok?! Én voltam a csapat pszichológusa, sima ügy. Jóvérű legények voltak, szerették a futballt. Én elmondtam akkor is, hogy aki kijön a pályára, az két dolgot tehet. Vagy azt mondja, hogy nem játszik, és akkor fel is út, le is út. De ha kijön, és labdába rúg, attól kezdve nincs nyafogás, csak egyvalami: futball. Akár van fizetés, akár nincs. Ha én azt csináltam volna, amit pár évvel később Ricardo Moniz, hogy az edzésen levonultatta a pályáról a csapatot, mert késett a fizetés, akkor mire felérek a klubház első emeletére, már ki lettem volna rúgva. Szerencsére jött Torgyán József meg Szabadi Béla, mondjuk aztán bele is buktak mindketten, de ha ők nincsenek, akkor kakukk, vége a Fradinak. Utólag nekik is járt volna egy aranyérem, bármennyire is megosztó figurák voltak. Aztán rendeződtek a dolgok, és megnyertük a bajnokságot. Utánunk jött Várszegi Gábor, egy fél évet még alatta is dolgoztam, de ahogy megérkezett, már világos volt számomra, hogy ki leszek rúgva, csak az volt a kérdés, hogy mikor.

Egyszer mentünk Újpestre a derbire, 2000 novemberét írtuk, ismertetem a követendő taktikát az öltözőben, megyünk ki a kapun, hogy beszálljunk a buszba. Hát ott kint az Üllői úton ezerötszáz szurkoló tombol! Én jöttem ki elsőnek, visszanéztem a játékosaimra, mindenki halálsápadt volt, mert tudták, hogy ez az ezerötszáz fanatikus akkor is ott lesz, amikor visszajövünk a meccsről. És ha nem győzünk, akkor nekünk annyi. Szerencsére nyertünk 1–0-ra, életben maradtunk, mi több, görögtűzzel fogadtak, mert ezzel lettünk őszi bajnokok… Kikaptunk 5–0-ra Dunaújvárosban, amikor lejött a buszunk a felüljáróról, a szurkolók két oldalról elkezdték ingatni, addig lökdösték, amíg majdnem felborult… De a végén valahogy bajnokok lettünk.

Hogy mit szólok a mostani Fradihoz? Nézze, valaha az edzője voltam, kétszer is, nyilván szorítok a csapatnak, ez egyértelmű. De nem tehetek róla, nem szeretem, ha csak egy-két magyar van a csapatban. De hát ez ma a módi, én megértem, játszanak az európai porondon, kell a sok játékos. Mostanság kint is ez megy. Nem vagyok begyepesedett agyú őskövület, egyértelmű, hogy a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában nem állhatnak fel úgy, mint a Paks, csupa magyarral. Drukkolok nekik, még így is.

Annyira azért nem[ kemény Csercseszov, mint én]. De ő is kapus volt, akárcsak én, és egy kapus az más kávéház. Nem hinném, hogy problémája lesz. Szemtől szembe megmondja a véleményét, tényleg olyan, mint én voltam. Így kell partnernek lenni. Nyíltan, őszintén. Vannak harmincan, ott nem lehet csókolgatni őket. Aki nem felel meg, annak helyére lép a másik. Persze nem könnyű edzőnek lenni manapság, amikor egy játékos annyit keres, vagy még többet, mint egy bankigazgató.

A teljes beszélgetés: Index